Egotrip

"...csak az ész, az tudja a drót feszülését" "Ez csak a csőcselék" - mondta Emil bátyánk, mikor nagyszüleimmel és anyámmal a pesti mozizásból hazafelé menet látták, amint nemzeti érzelmű fiatalok egy lelkes csoportja ólmosbotokkal és kövekkel veri be a zsidó vagy zsidógyanús boltok kirakatait a körúton. Régi történet ez, de ettől még akár igaz is lehet - anyám halálával ugyan nemrég eltávozott a családunkból az utolsó tanú. Emil bátyánk (aki fejből tudta a Goethe-összest németül, sőt franciául idézte Shakespeare-t, amikor muszáj volt) ugyanott végezte, ahol a nagyapám: valami Oswieþcim nevű lengyel városka táborában. Nagyanyám már a marhavagonban elpusztult, Pistike nagybátyám, egy 15 éves fiú pedig még odáig se jutott el: a csendőrök puskatussal verték szét a fejét, miként ez szokás volt akkortájt. De mit nekem újra cicázó, szép csendőrtollak. Nem is erről akarok most írni,

Ezúttal egy irodalmi legenda ügyében kapirgálunk. Évtizedek óta kering a szíveket melengető formás kis történet a Horthy Miklóst angol nyelvre tanító James Joyce-ról, hol tudományos ténymegállapításként, hol szépirodalmilag feldolgozott motívum alakjában. Hagyományozódása folklorisztikus: szájról szájra terjed. Szentkuthy Miklós egy 1983-as előadásában (ld. Jelenkor, 2011. július-augusztus) jelzi, hogy ő Mészöly Dezsőtől tudja a dolgot, a jelen lévő Mészöly Dezső viszont beszól, hogy ő meg Elbert Jánostól. Hogy Elbert - a jeles kritikus és műfordító maga is legendahős, halála rejtélyes körülményei tették azzá - kitől és honnan tudta, erre ott nem derült fény...

Mire ez a cikk megjelenik, lehet, előkerül Kadhafi - élve vagy halva -, valahonnan a Szaharából, vagy támogatóinak utolsó fellegvárából, Szirtéből. Ám e tény már mit sem fog változtatni a helyzeten. Hatalmának utolsó napjaiban épp olyan ostobának és primitívnek bizonyult, mint azokban az 1969-es őszi napokban, amikor a líbiai történelem egyetlen uralkodóját, Idriszt letaszította a trónról. Fantáziátlansága mindig is keleties brutalitással párosult, az iszlám az ő szemében elsősorban primitív babonák tárháza volt, melyből ötletszerűen szemezgetett. Politikája sem volt több szeszélyes csapongásnál.

Adva van egy asszony az asszonylét járulékos szerepeivel együtt: feleség, anya, háztartásbeli, pontosabban házmenedzser. Mert adva van egy nagy, kényelmes ház is egy London környéki kertvárosban. A hattagú család és a ház fenntartása, üzemeltetése lélegzetvételnyi szünetet sem enged. Ezen a bébiszitter és a szakács közreműködése sem segít, hiszen őket is menedzselni kell, ez pedig egy újabb szerep, melyből egy pillanatig sem lehet kiesni. Ilyen körülmények között az asszonynak nincs más választása, mint hetente egyszer a városba utazni, és ott egy szállodában szobát bérelni. Két órára. Zárt ajtók mögött ülni magányosan, szótlanul. Kiesni az összes szerepéből. Valódi önmagát keresni, abból a feltételezésből kiindulva, hogy a színész is csak ember.

Feladom magam! Még mielőtt Róna Péter vagy Szanyi Tibor buktatna le. Hisz' akkor még azon is pironkodhatnék, hogy itt sunyítok, amikor össznépi program indult be a devizahitelek elfutásáért felelősök felkutatásáért.

Nagyon valószínű, hogy Oswald Spengler történetfilozófiáját nem érdemes a futballra alkalmazni, mint ahogy ezt eddig komolyabban senki nem is fontolgatta. Ha azonban valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mégis fontolgatni kezdenénk, rögtön szemünkbe ötlene, hogy A Nyugat alkonyához hasonlóan mi is nyolc, egykor nagy, mára letűnt futballkultúrát tudnánk felsorolni, első helyen a magyarokat, az utolsón pedig az osztrákokat említve. A két megszűnt futballnemzet közti hézag kitöltése ugyan meghaladná kompetenciánkat, de a felsorolásból nyilvánvalóan, és - Spenglerhez hasonlóan - ki tudja miért, kifelejtenénk Perut. Pedig a perui és a magyar labdarúgás történetének komparatív analízise valószínűleg meglepő eredményre vezethetne, főleg most, amikor a peruiak évtizedek vegetálása után ismét életjelt adtak magukról azzal, hogy kínkeservesen bejutottak a Copa America elődöntőjébe, majd a semmiből előretört venezuelaiak ellenében a bronzérmet is megszerezték. A magyar és a perui futballtörténet hullámgörbéje száz évre vetítve jócskán eltér egymástól, párhuzamot csak néhány kiemelkedő esemény, valamint az elmúlt huszonöt év káosza kínál.

Némileg fölzaklatta a kedélyeket itt-ott Nouriel Roubini közgazdász háromperces eszmefuttatása arról, hogy Marxnak, úgy látszik, mégis igaza volt: a kapitalizmus összeomlik, mégpedig elkerülhetetlenül. A három percbe a folyamat okainak kimerítő elemzése is belefért. A kérdező újságírónak sem volt jobb dolga vagy tehetsége, mint a hívószavak (Marx! öszszeomlás! elkerülhetetlenség!) hangsúlyozása egy visszakérdezéssel, az érvek érdemi firtatása elmaradt. Roubini közgazdász nézeteivel különben tényleg nem szükséges mélyebben foglalkozni, már csak azért sem, mert hangoztatott ő már Keynest és az osztrák iskolát is idéző véleményeket egyaránt. Dr. Doom, ahogy egyesek nevezik, a válságot is hosszú évek óta jósolja azonnalra, míg végül aztán igaza lőn. Ez persze nem nagy művészet, mivel válság volt, van és lesz.

Végjátékához érkezett a magán-nyugdíjpénztári rendszer tizenhárom éves története. A végelszámoló pénztárak a napokban fizetik ki egykori tagjaiknak a befizetéseikből felhalmozott tőke reálhozamát. A hatóság látványos szigorral ellenőrzi, hogy az érintett pénzintézetek megfelelően számítják-e a törvény által előírt járandóságokat, s nem rövidítik-e meg az állami rendszerbe visszatérő polgárokat.

Vannak, akik szeretik a dolgokat mindenáron bonyolultnak látni, mert akkor jól el lehet egerészni a finom részleteken. Ilyen például az a levélíró, aki legutóbbi témánkról, a hallgatólagos tudásról gondolja, hogy ha azt valaki olyannak látja, amin esetleg öt szóval lehet változtatni, akkor az biztosan félreérti. (Lásd: Olvasói levelek, Magyar Narancs, 2011. július 28.) Hülyén néz ki, ha a céltábla visszalő, ezért nem reagálok erre, hanem inkább felállítok egy másik céltáblát. Einstein szokta volt mondani: mindent le kell egyszerűsíteni annyira, amennyire csak lehet, de nem jobban - hát próbálkozzunk.

Az utóbbi hetekben a frank példátlan erősödése vált a hazai gazdaságpolitika fő kérdésévé. Az MSZP devizaadás-felelőse, Szanyi Tibor például a bankok megrendszabályozását sürgette, hiszen szerinte olyan mértékben nőttek meg a törlesztőrészletek, amit már nem indokol az árfolyam változása. Ezt persze - kizárásos alapon - a kamatok emelése okozhatta, ami ugyan 2009-ben történt, de tény, hogy azóta sem csökkentek. Az LMP a Nemzeti Eszközkezelőt erősítené, jóllehet az a legtöbb adós számára korlátozott vonzerővel bír, hiszen - legalábbis a neve alapján erre lehet következtetni - elvenné a lakásukat. Az ezotéria iránt fogékonyak az úgynevezett hitelkárosultak mozgalmának örvendhetnek, amely képviselői bíróságon próbálják majd érvényteleníteni a hitelszerződéseket.

Ikkyu-, a 15. századi zen költő írta: Aki elgondolkodik a dolgokon, ne gondolna az öngyilkosságra? Mono omohu hito, dareka jisatsu wo omohazaru? A legnagyobb japán írók - Natsume So-seki, Akutagawa Ryu-nosuke, Dazai Osamu, Mishima Yukio, Kawabata Yasunari - maguk vetettek véget az életüknek. Mishima szerint a sodródó ember az öngyilkossággal mintegy visszanyeri az uralmat a világ egy szelete, a saját teste felett. Az önként vállalt halállal az ember legyőzi a félelmet: a közmondás úgy tartja, aki képes meghalni, bármit meg tud tenni. Amíg a gyermek autonóm lényként való felfogása szokatlan volt a japán közgondolkodásban, az emberek nem ítélték el a családi öngyilkosságokat (oyako-shinju). Tisztelet és megértés fogadja az életüket már nyomorultnak, feleslegesnek ítélő öregek öngyilkosságát. Japán lakosságának negyede 65 évnél idősebb: közülük minden ötödik magányosan él. Japán az 5. az öngyilkosságok arányszáma tekintetében, 1998 óta évi 30 ezer esetnél többet regisztrálnak. Nincs eutanáziatörvény: a bírói döntések a büntető törvénykönyv két paragrafusán (199., 201.) és korábbi ítéleteken alapulnak. A japán kultúrában a végletes közösségiség mellett is él az egyén méltóságának és autonómiájának a tisztelete. A test jogának, a ius corporisnak a közgondolkodásban integráns része a songenshi, az emberhez méltó halál. Európában sem volt ez másként.

Hol volt a 33-as pályája? Hát esetleg itt volt, egy telken, vagy a Tisza Kálmán téren, a Rókus kórház mellett, a Rákóczi úton, a Külső-Kerepesi úton, Gödöllőn, Kistarcsán; Kistarcsán nem, maradjunk Gödöllőnél; mindenhol volt a 33-as pályája. Mindenhol volt és sehol se volt. Mint ahogy az egész csapat elszállt, eltűnt, a dresszükkel, a klubszeretetükkel és Zsákkal együtt. (Mándy Iván)

Még össze sem számlálták a halottakat az oslói robbantás színhelyén, illetve Utsya szigetén, sokan már az iszlám terrorizmus újabb sikerét vizionálták. A tragédiasorozat másnapján a Jane's Intelligence Weekly, a neves hírszerzési elemző központ is olyan helyzetjelentéssel állt elő, mely ugyan négy lehetséges verziót ajánlott megfontolásra, ám közülük elsőként mégis az iszlám kapcsolatot valószínűsítette. Nem véletlenül persze. Ám mindaz, ami az elmúlt napokban Norvégiában lezajlott, egy szélesebb eseménysor tartozéka, aminek megértése nélkül a kortárs történelmi folyamatok lényege sikkadna el.

A mai világban annak is nehéz hit nélkül élnie, akinek a láncain kívül is van vesztenivalója. Aki saját, bár hitellel terhelt lakással rendelkezik, és akinek van (még) munkajövedelme vagy tűrhető nyugdíja, esetleg némi pénzügyi megtakarítása is. Amikor újabb és újabb hírek rendítik meg abbéli bizalmát, hogy megmarad a létbiztonságot nyújtó vagyona, különös jelentőséggel bír, hogy talál-e hitelesnek tekintett személyeket, intézményeket.