"...csak az ész, az tudja a drót feszülését"
"Ez csak a csőcselék" - mondta Emil bátyánk, mikor nagyszüleimmel és anyámmal a pesti mozizásból hazafelé menet látták, amint nemzeti érzelmű fiatalok egy lelkes csoportja ólmosbotokkal és kövekkel veri be a zsidó vagy zsidógyanús boltok kirakatait a körúton. Régi történet ez, de ettől még akár igaz is lehet - anyám halálával ugyan nemrég eltávozott a családunkból az utolsó tanú. Emil bátyánk (aki fejből tudta a Goethe-összest németül, sőt franciául idézte Shakespeare-t, amikor muszáj volt) ugyanott végezte, ahol a nagyapám: valami Oswieþcim nevű lengyel városka táborában. Nagyanyám már a marhavagonban elpusztult, Pistike nagybátyám, egy 15 éves fiú pedig még odáig se jutott el: a csendőrök puskatussal verték szét a fejét, miként ez szokás volt akkortájt.
De mit nekem újra cicázó, szép csendőrtollak. Nem is erről akarok most írni, hiszen úgysem tudom meggyőzni azokat, akik nem látják maguktól, hogy mi történik a szemünk előtt.
Azok, akik annak idején hinni akarták, hogy a pártállami lét azért mégis jobb, mint embernek ember által való kizsákmányolása, most arról győzték meg magukat, hogy nincs itt baj, de ha van is, az minket nem érint, mert mi itt vagyunk, lenn. És a "lenn" fölött egyszerűen elröpül a történelem. A 19. században egy pillanatra úgy tűnt, hogy a történelemnek ez a furcsa fenn és lenn kettőssége megszűnik. Ezért aztán, a sok zavaros fejű demokrata diskurzusát hallva, egy Otto von Bismarck nevű német kolbásztöltőnek kellett rávilágítania arra, hogy minél kevésbé tudják az emberek, miként készül a kolbász és a törvény, annál nyugodtabban alszanak. Vagyis tanácsos a népet kihagyni ebből az egészből. Mindazonáltal a mélyen átélt népszeretet a forradalmár költők és politikusok munkaköri kötelessége lett. Ma is snassz dolog ezért lecsőcselékezni vagy lepanelprolizni a népet. Ugyan hová is lett volna a lánglelkű Robespierre, mit ért volna az a húszezernyi nyakazás a nép tapsa nélkül? Az istenadta nép persze néha az önkényt jelképező székházak, kirakatok, autók és az ellenséges szemeteskukák ellen veszi fel a harcot, hisz a víznek árja sem tudja, mit is sodor el éppen. A politikus dolga az, hogy jól lavírozzon a hullámokon a hajójával. Ez a paradigma a francia forradalom óta remekül működik: gondolkozni itt vagyunk mi, de végül is a nép hozza mozgásba a társadalmi gépezetet, majd szépen megnyugszik abban, hogy mi képviseljük a nemzet, az emberek ügyét (amely ugye nem más, mint a külső és belső ellenség elleni harc).
Ezt gondolja a nép (az egyszerű). De mit gondoljunk mi a népről? Nem tudom. A jó Horatius számára mindenesetre a profán csőcselék (vulgus) és a nép (populus) nem sokban különbözött: "Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg! ne rezzents nyelvet" (Carmina 3.1.1), és hasonlóképp fintorogtak a későbbi korok költői és gondolkodói, vö. például Ortega y Gasset: A tömegek lázadása (1930). A politikusnak persze szüksége van a "népre" - nélküle nem képzelhető el semmilyen komolyabb politikai fordulat. Viszont semmi szükség a "gondolkodó népre" egy olyan politikai rendszerben, amelyben racionálisan mérlegelni és dönteni, igent és nemet mondani tudó, felelős polgároknak nincs szerepük, sőt az okoskodók adott esetben csak a politikai akarat kerékkötőivé válnak. Ezért egy értelmes párbeszédre, vitára képtelen, elegyes ideológiai mérgeken éldelő országban a gondolkodó nép olyan vékonyka réteggé válhat, mint szerencsés nemzetek esetében az értelmiségi elit.
Két oka lehet, hogy kevés autonóm politikai gondolkodásra képes ember él ma Magyarországon. Az egyik az, hogy már az első világháború előtt beszűkültek a politikai tevékenység színterei: a parlamentarizmusnak csak a díszletei maradtak meg a Horthy-korszakra. A másik ok az, hogy az állampolgári nevelés és a közművelődés ügye nem került az érdeklődés homlokterébe - a közoktatás nem a felvilágosítás, hanem az indoktrináció eszköze volt. Másutt is volt ilyen, például Japánban az 1930-as években, de ott azért a 19. század óta tökéletesen működött a kötelező iskolai oktatás hálózata. Nem képzelem persze, hogy ha egy ország a közművelődés által kísérletet tesz arra, hogy gondolkodó állampolgárokat neveljen, akkor ez elég a boldogsághoz. Ma Japánban minden évben a középiskolát végzett diákok mintegy 51 százaléka tanul tovább valamilyen felsőoktatási intézményben: az egyetemek az értelmiségi elit képzése helyett a szocializáció és a közművelődés intézményeivé váltak. A japán felsőoktatás hibái nagyok és számosak, és nem igaz, hogy az egyetemek ontanák magukból a gondolkodó japán állampolgárokat. De közművelődés nélkül ugye biztosan nem mívelődik a köz.
Az, hogy a kelet-európai típusú politikai rendszerben a racionális érvelésre reagáló, politikailag érett polgárok helyét átveszi egy alulképzett, pártos és hitvalló klientúra, logikusan együtt jár az elit beszűkülésével és minőségi romlásával. A nyomtatott sajtóban, az elektronikus médiában és a televízióban olyan véleményformálók jelennek meg ma, akiknek szerintem inkább az iskolapadban volna a helyük. Például miközben ezt írom, az egyik tévéadón egy önmagát liberálisként pozicionáló szakértő (?) épp azt fejtegeti, hogy a politikai korrektség marxista-liberális maffia, melynek célja az, hogy elhallgattassa az embereket, multikulturalizálja (iszlámosítsa) az európai kultúrát, felesleges stúdiumokkal (gender studies stb.) hígítsa fel az egyetemi oktatást. Hányszor hallottam ezt a retorikai performanszot az utóbbi időben, nem is tudom.
Néha szinte mulatságos, hogy jó két évtized után is milyen kevéssé "nyitott" Magyarország - mintha ma is nyelvi és kulturális szögesdrót-erdő venne minket körül. Részben ez az önmagunkba zártság biztosítja persze politikai elitünk csekély mértékű mobilitását, egyben a politikai rendszer mozdulatlanságát. Jut eszembe: egy Shizuki Tadao nevű japán tudós 1801-ben könyvet írt A zárt ország elmélete (Sakokuron) címmel. Japán ugyanis az 1630-as évektől jó két évszázadon keresztül elzárkózott a külvilágtól: halálbüntetés terhe alatt tilos volt külföldieknek japán földre lépni, és japánoknak külföldre utazni. Aztán 1853-ban Kanagawa partjainál megjelentek Perry admirális fekete hajói.
Azért jó ezeknek a japánoknak, hogy van tengerük!
