Nem tudják, de teszik

Bismarck kolbásza

Egotrip

"...csak az ész, az tudja a drót feszülését" "Ez csak a csőcselék" - mondta Emil bátyánk, mikor nagyszüleimmel és anyámmal a pesti mozizásból hazafelé menet látták, amint nemzeti érzelmű fiatalok egy lelkes csoportja ólmosbotokkal és kövekkel veri be a zsidó vagy zsidógyanús boltok kirakatait a körúton. Régi történet ez, de ettől még akár igaz is lehet - anyám halálával ugyan nemrég eltávozott a családunkból az utolsó tanú. Emil bátyánk (aki fejből tudta a Goethe-összest németül, sőt franciául idézte Shakespeare-t, amikor muszáj volt) ugyanott végezte, ahol a nagyapám: valami Oswieþcim nevű lengyel városka táborában. Nagyanyám már a marhavagonban elpusztult, Pistike nagybátyám, egy 15 éves fiú pedig még odáig se jutott el: a csendőrök puskatussal verték szét a fejét, miként ez szokás volt akkortájt. De mit nekem újra cicázó, szép csendőrtollak. Nem is erről akarok most írni,

"...csak az ész, az tudja a drót feszülését"

"Ez csak a csőcselék" - mondta Emil bátyánk, mikor nagyszüleimmel és anyámmal a pesti mozizásból hazafelé menet látták, amint nemzeti érzelmű fiatalok egy lelkes csoportja ólmosbotokkal és kövekkel veri be a zsidó vagy zsidógyanús boltok kirakatait a körúton. Régi történet ez, de ettől még akár igaz is lehet - anyám halálával ugyan nemrég eltávozott a családunkból az utolsó tanú. Emil bátyánk (aki fejből tudta a Goethe-összest németül, sőt franciául idézte Shakespeare-t, amikor muszáj volt) ugyanott végezte, ahol a nagyapám: valami Oswieþcim nevű lengyel városka táborában. Nagyanyám már a marhavagonban elpusztult, Pistike nagybátyám, egy 15 éves fiú pedig még odáig se jutott el: a csendőrök puskatussal verték szét a fejét, miként ez szokás volt akkortájt.

De mit nekem újra cicázó, szép csendőrtollak. Nem is erről akarok most írni, hiszen úgysem tudom meggyőzni azokat, akik nem látják maguktól, hogy mi történik a szemünk előtt.

Azok, akik annak idején hinni akarták, hogy a pártállami lét azért mégis jobb, mint embernek ember által való kizsákmányolása, most arról győzték meg magukat, hogy nincs itt baj, de ha van is, az minket nem érint, mert mi itt vagyunk, lenn. És a "lenn" fölött egyszerűen elröpül a történelem. A 19. században egy pillanatra úgy tűnt, hogy a történelemnek ez a furcsa fenn és lenn kettőssége megszűnik. Ezért aztán, a sok zavaros fejű demokrata diskurzusát hallva, egy Otto von Bismarck nevű német kolbásztöltőnek kellett rávilágítania arra, hogy minél kevésbé tudják az emberek, miként készül a kolbász és a törvény, annál nyugodtabban alszanak. Vagyis tanácsos a népet kihagyni ebből az egészből. Mindazonáltal a mélyen átélt népszeretet a forradalmár költők és politikusok munkaköri kötelessége lett. Ma is snassz dolog ezért lecsőcselékezni vagy lepanelprolizni a népet. Ugyan hová is lett volna a lánglelkű Robespierre, mit ért volna az a húszezernyi nyakazás a nép tapsa nélkül? Az istenadta nép persze néha az önkényt jelképező székházak, kirakatok, autók és az ellenséges szemeteskukák ellen veszi fel a harcot, hisz a víznek árja sem tudja, mit is sodor el éppen. A politikus dolga az, hogy jól lavírozzon a hullámokon a hajójával. Ez a paradigma a francia forradalom óta remekül működik: gondolkozni itt vagyunk mi, de végül is a nép hozza mozgásba a társadalmi gépezetet, majd szépen megnyugszik abban, hogy mi képviseljük a nemzet, az emberek ügyét (amely ugye nem más, mint a külső és belső ellenség elleni harc).

Ezt gondolja a nép (az egyszerű). De mit gondoljunk mi a népről? Nem tudom. A jó Horatius számára mindenesetre a profán csőcselék (vulgus) és a nép (populus) nem sokban különbözött: "Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg! ne rezzents nyelvet" (Carmina 3.1.1), és hasonlóképp fintorogtak a későbbi korok költői és gondolkodói, vö. például Ortega y Gasset: A tömegek lázadása (1930). A politikusnak persze szüksége van a "népre" - nélküle nem képzelhető el semmilyen komolyabb politikai fordulat. Viszont semmi szükség a "gondolkodó népre" egy olyan politikai rendszerben, amelyben racionálisan mérlegelni és dönteni, igent és nemet mondani tudó, felelős polgároknak nincs szerepük, sőt az okoskodók adott esetben csak a politikai akarat kerékkötőivé válnak. Ezért egy értelmes párbeszédre, vitára képtelen, elegyes ideológiai mérgeken éldelő országban a gondolkodó nép olyan vékonyka réteggé válhat, mint szerencsés nemzetek esetében az értelmiségi elit.

Két oka lehet, hogy kevés autonóm politikai gondolkodásra képes ember él ma Magyarországon. Az egyik az, hogy már az első világháború előtt beszűkültek a politikai tevékenység színterei: a parlamentarizmusnak csak a díszletei maradtak meg a Horthy-korszakra. A másik ok az, hogy az állampolgári nevelés és a közművelődés ügye nem került az érdeklődés homlokterébe - a közoktatás nem a felvilágosítás, hanem az indoktrináció eszköze volt. Másutt is volt ilyen, például Japánban az 1930-as években, de ott azért a 19. század óta tökéletesen működött a kötelező iskolai oktatás hálózata. Nem képzelem persze, hogy ha egy ország a közművelődés által kísérletet tesz arra, hogy gondolkodó állampolgárokat neveljen, akkor ez elég a boldogsághoz. Ma Japánban minden évben a középiskolát végzett diákok mintegy 51 százaléka tanul tovább valamilyen felsőoktatási intézményben: az egyetemek az értelmiségi elit képzése helyett a szocializáció és a közművelődés intézményeivé váltak. A japán felsőoktatás hibái nagyok és számosak, és nem igaz, hogy az egyetemek ontanák magukból a gondolkodó japán állampolgárokat. De közművelődés nélkül ugye biztosan nem mívelődik a köz.

Az, hogy a kelet-európai típusú politikai rendszerben a racionális érvelésre reagáló, politikailag érett polgárok helyét átveszi egy alulképzett, pártos és hitvalló klientúra, logikusan együtt jár az elit beszűkülésével és minőségi romlásával. A nyomtatott sajtóban, az elektronikus médiában és a televízióban olyan véleményformálók jelennek meg ma, akiknek szerintem inkább az iskolapadban volna a helyük. Például miközben ezt írom, az egyik tévéadón egy önmagát liberálisként pozicionáló szakértő (?) épp azt fejtegeti, hogy a politikai korrektség marxista-liberális maffia, melynek célja az, hogy elhallgattassa az embereket, multikulturalizálja (iszlámosítsa) az európai kultúrát, felesleges stúdiumokkal (gender studies stb.) hígítsa fel az egyetemi oktatást. Hányszor hallottam ezt a retorikai performanszot az utóbbi időben, nem is tudom.

Néha szinte mulatságos, hogy jó két évtized után is milyen kevéssé "nyitott" Magyarország - mintha ma is nyelvi és kulturális szögesdrót-erdő venne minket körül. Részben ez az önmagunkba zártság biztosítja persze politikai elitünk csekély mértékű mobilitását, egyben a politikai rendszer mozdulatlanságát. Jut eszembe: egy Shizuki Tadao nevű japán tudós 1801-ben könyvet írt A zárt ország elmélete (Sakokuron) címmel. Japán ugyanis az 1630-as évektől jó két évszázadon keresztül elzárkózott a külvilágtól: halálbüntetés terhe alatt tilos volt külföldieknek japán földre lépni, és japánoknak külföldre utazni. Aztán 1853-ban Kanagawa partjainál megjelentek Perry admirális fekete hajói.

Azért jó ezeknek a japánoknak, hogy van tengerük!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.