Az utóbbi hetekben a frank példátlan erősödése vált a hazai gazdaságpolitika fő kérdésévé. Az MSZP devizaadás-felelőse, Szanyi Tibor például a bankok megrendszabályozását sürgette, hiszen szerinte olyan mértékben nőttek meg a törlesztőrészletek, amit már nem indokol az árfolyam változása. Ezt persze - kizárásos alapon - a kamatok emelése okozhatta, ami ugyan 2009-ben történt, de tény, hogy azóta sem csökkentek. Az LMP a Nemzeti Eszközkezelőt erősítené, jóllehet az a legtöbb adós számára korlátozott vonzerővel bír, hiszen - legalábbis a neve alapján erre lehet következtetni - elvenné a lakásukat. Az ezotéria iránt fogékonyak az úgynevezett hitelkárosultak mozgalmának örvendhetnek, amely képviselői bíróságon próbálják majd érvényteleníteni a hitelszerződéseket.
Szijjártó Péter két módon is igyekezett megnyugtatni a frank erősödését nyögő adósokat. Egyrészt ebben az ügyben is parlamenti vizsgálóbizottság összehívását sürgeti, hogy megtalálják, kinek a hibája volt a devizahitelek elterjedése. A kérdés releváns és összetett, hiszen szerepet játszhatott benne az első Orbán-kormány lakástámogatási politikája, a kockázatos devizákban történő eladósodást nem akadályozó politika az MSZP kormányzása alatt és az, hogy a Fidesz a magas devizahitel-kamatok csökkentése vagy a hitelek például euróba történő kovertálása helyett a bankadóból végrehajtott társasági- és személyijövedelemadó-csökkentést tartotta üdvözítőnek. Kérdés persze, hogy mennyire alkalmas mindezek megállapítására a parlamenti vizsgálóbizottság. Szanyi Tibor szerint Orbán Viktor és Járai Zsigmond a bűnös. Vajon meggyőzi-e majd a többi tagot is erről, vagy bejön a papírforma? Az mindenképp aggályos lenne, ha a bizottság munkája az eluzsorásítás bűncselekményi kategóriájának kidolgozására összpontosulna.
Szijjártó ezután befektetési tanáccsal is ellátta a devizaadósokat: a mostani helyzet is világosan mutatja, milyen fontos, hogy augusztus 15-étől minél többen éljenek az árfolyamgát lehetőségével - mondotta. Ez némi változást jelent a korábbi kormányzati kommunikációhoz képest, amely inkább a körültekintést hangsúlyozta a döntés kapcsán. De vajon miért javasolja a kormány minél több embernek a hitelek lassabb visszafizetését?
Szijjártó a megoldás előnyeként említette, hogy a családok kiszámíthatóbb és alacsonyabb terhekkel szembesülnek majd. Ez néhány évig igaz is - de mi történik a konstrukció lejártakor, három és fél év múlva? Szijjártó ezzel kapcsolatban megígérte, hogy a részletek akkor sem nőnek 15 százaléknál nagyobb mértékben. Ez azonban egyelőre nem szerepel semmilyen jogszabályban (miként a konstrukció részletei sem), ami megnehezíti a döntést. A legvalószínűbb az, hogy az ezt a megoldást választó ügyfeleknek annyival hosszabbítják majd meg a hitelét, hogy a törlesztőrészlet éppen ennyivel legyen magasabb. A számítások szerint ez akár 10 éves futamidő-hosszabbítást is jelenthet, ha kedvezőtlenül alakul az árfolyam. Kicsit leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatunk, hogy a rögzített árfolyamsávot választók tartozása jó eséllyel nem csökken majd a következő években. Természetesen világos, hogy a nagyon nehéz helyzetben lévő családok nemigen tehetnek mást, mint hogy igénybe veszik az árfolyamgátat. A befektetési tanácsadás inkább azok esetében értelmezhető, akik ki tudják fizetni a részleteket.
Fontos fejlemény, hogy a frank újabb erősödése minőségileg más problémákat vet fel, mint amiről eddig szólt az ezzel kapcsolatos vita. Az erősödés hatására ugyanis nemcsak a rosszabb helyzetben lévő adósok nemfizetésétől kell tartani, hanem attól is, hogy a jobb helyzetben lévő adósok - bár fizetik hitelüket - jelentősen visszafogják a fogyasztásukat, ami a növekedés lassulásához vezethet. Ez pedig komoly aggodalomra ad okot, tekintetbe véve a fejlett országoknak a vártnál lassabb növekedését. Fokozza a bajt, hogy az egykulcsos adó bevezetése - úgy tűnik - nem vezetett a növekedés beindulásához, az adó finanszírozásához szükséges intézkedések - mint például a bankadó és a megszorítások - pedig kifejezetten fékezik a növekedést.
A magas frankárfolyam fogyasztáscsökkentő hatása miatt akár amellett is lehet érvelni, hogy a jobb anyagi helyzetben lévő adósok árfolyamrögzítése a társadalom szempontjából is előnyökkel jár, hiszen ezek a családok a kiszámíthatóbb és alacsonyabb törlesztőrészleteknek köszönhetően talán többet fogyasztanak majd. Így - ha sokan választják a rögzítést - megnőhet a gazdasági növekedés sebessége. Kérdés persze, hogy vajon ellensúlyozza-e ez a hatás azt, hogy az adósság lassabb visszafizetése csökkentheti a pénzügyi rendszer stabilitását.
Az esetleges társadalmi előnyök mellett a kormány számára más haszonnal is járna, ha sokan igénybe vennék ezt a konstrukciót. A lassú növekedés alapjaiban ingatja meg a költségvetés stabilitását és a kormány gazdasági szavahihetőségét, mert folyamatos megszorításokra kényszerül majd, és képtelen lesz munkahelyeket teremteni. Az árfolyamgát további előnye a kormány szempontjából, hogy a végleges megoldást egy későbbi kormány hivatali idejére tolja el.
Úgy tűnik tehát, hogy a tömeges árfolyamrögzítésnek társadalmi szinten lehetnek előnyei, a kormány szempontjából pedig további érvek is szólnak mellette.
De megéri-e az egyes embereknek is ezt az eszközt választaniuk?
A számítások azt mutatják, hogy a jobb helyzetben lévő adósoknak általában nem. A rögzítés alatti árfolyamkockázattól nem szabadulnak meg, és a rögzítés után hosszú ideig kell még piaci alapú kamatokat fizetniük: ezek a kamatok lehet, hogy magasak lesznek, lehet, hogy nem, de mindenképpen kockázatot jelentenek az ügyfeleknek. Nem valószínű, hogy a felszabadult pénzt az adósok ennél magasabb kamatú, alacsony kockázatú eszközökbe tudnák fektetni. Ráadásul maga a konstrukció is egy igen bonyolult származtatott ügylet: az adósok feltehetőleg nem látják át pontosan ennek a részleteit.
A helyzet tehát felfogható egy fogolydilemmaként: miközben lehet amellett érvelni, hogy a makrogazdaságnak - legalábbis rövid távon - érdeke az, hogy az adósok többet fogyasszanak, egyénileg jobban járnak, ha inkább gyorsabban törlesztik az adósságukat. A kormány kommunikációjakor a rövid távú társadalmi érdeket és még inkább a saját érdekét helyezi előtérbe. Korrektebb lenne azonban, ha a megoldást nemcsak a probléma elodázásában és a futamidők meghosszabbításában látná, hanem ténylegesen is áldozna a helyzet javítására - például a bankadó összegéből.
