Vannak, akik szeretik a dolgokat mindenáron bonyolultnak látni, mert akkor jól el lehet egerészni a finom részleteken. Ilyen például az a levélíró, aki legutóbbi témánkról, a hallgatólagos tudásról gondolja, hogy ha azt valaki olyannak látja, amin esetleg öt szóval lehet változtatni, akkor az biztosan félreérti. (Lásd: Olvasói levelek, Magyar Narancs, 2011. július 28.) Hülyén néz ki, ha a céltábla visszalő, ezért nem reagálok erre, hanem inkább felállítok egy másik céltáblát. Einstein szokta volt mondani: mindent le kell egyszerűsíteni annyira, amennyire csak lehet, de nem jobban - hát próbálkozzunk.
A tézis, amiről most szó lesz, annyi, hogy a bizalom önmagában is jelentős gazdasági tényező. Egy ország gazdasági fejlettségét önmagában is nagymértékben javítja, ha magas az emberek általános bizalmi szintje egymás iránt. Ezt Francis Fukuyama egy hatszáz oldalas, magyarul is olvasható könyvben bizonyítja, amelyben a világ sok országáról szól, köztük Magyarországról is. Rólunk csak keveset, bár többet, mint a részarányunk a világ népességében vagy gazdaságában - ezek alapján a hatszáz oldalból jó, ha egy jutna nekünk. Mindenesetre hazánk az erősen bizalomhiányos országok közé tartozik, és ez meg is látszik a gazdaságunkon.
Fukuyama elsősorban a politikai tudományokkal foglalkozik, és onnan nézve egy ilyen kijelentés bizonyítása meglehetősen nehéz vállalkozás, rengeteg ország külön-külön is igen bonyolult viszonyait kellett áttekintenie, hogy eredményre jusson. A gazdaság felől nézve a dolgot, ez az állítás sokkal egyszerűbben is belátható. Fukuyama könyvéből persze ezenkívül is még sok minden megtudható, de most koncentráljunk csakis erre a tézisre, amely egyébként a könyv fő mondanivalója.
Minden gazdasági folyamat kellemetlen velejárója az, amit a közgazdászok holtteherköltségnek neveznek. Ide tartozik minden, ami valódi költség az üzlet egyik résztvevőjének, de nem haszon a másiknak. Tipikusan holtteherköltséget létrehozó tényező a hiány vagy a többlet a piacon.
A hiány például azt jelentheti, hogy sorba kell állni az adott jószágért, ami egyértelműen költség a vevőnek (a nem pénzbeli költség is az, hiszen az idő pénz), de egyáltalán nem haszon az eladónak. Neki ugyanis tökmindegy, hogy százan állnak-e sorban a boltja előtt, vagy mindig csak egy-két ember, őt csak az érdekli, hogy mindig legyen vevő. A vevőnek viszont így egy kiló kávé nem négyezer forintba kerül, hanem négyezer forintba plusz egy óra sorban állásba. Nem csoda, ha a vevő igyekszik csökkenteni ezt a költséget, ha másképp nem megy, hát csúszópénzzel a soron kívüli kiszolgálásért. A gazdaság már csak így működik: mindenkinek érdeke a holtteherköltség csökkentése, vagy ha lehet, átfordítása érdemi költségbe. A csúszópénzzel egyszerre érhető el mindkét cél: feltehetőleg olyan vevő fogja adni, akinek ez az órája többet ér, mint a jatt, és így egyrészt csökkentheti a holtteherköltséget, másrészt átfordíthatja olyan költségbe, amely már nem holtteher, mert hasznos az eladónak.
A többlet is holtteherköltséget okoz, ez történetesen az eladónak. A vevőnek teljesen mindegy, mennyi ideje van az a tévé a bolt raktárában, az eladónak viszont a hosszú tárolás többletköltséggel jár. Itt is, ha csak lehet, az eladó redukálni akarja a holtteherköltséget, például kiárusítást tart, amivel egyrészt csökkenti azt, másrészt annak egy részét a vevőnek hasznos árengedménnyé alakítja át.
A holtteherköltségektől sohasem lehet teljesen megszabadulni. Valamennyi árut muszáj raktározni, és óhatatlanul előfordul, hogy véletlenül egyszerre sok vevő jön össze a boltban akkor is, ha nem hiánycikket akarnak vásárolni.
A szabad piacot sok minden miatt szidják, kárhoztatják, de egy előnye biztosan van: a kereslet és a kínálat együttesen automatikusan létrehoz egy olyan egyensúlyt, amelyben minimalizálódnak a holtteherköltségek - legalábbis az imént említett fajtáik. A gazdaság általában annál hatékonyabb, minél kevesebb holtteherköltséggel működik - ez alól vannak ugyan kivételek, de többnyire így áll helyzet.
Vannak azonban egyéb fajta holtteherköltségek is, amiket a gazdaság a saját eszközeivel nem tud kezelni. Például egy szerződés megíratása költség annak a félnek, amelyik fizeti a jogászt, de nem külön haszon a másik félnek. Ha meg tudnák tenni a felek, hogy mélyen egymás szemébe néznek, kezet fognak, és ezzel megköttetett a szerződés, az kiküszöbölné ezt a holtteherköltséget. Ezért állíthatjuk, hogy a bizalom önmagában is fontos gazdasági tényező, mert minden az, ami a holtteherköltségeket csökkenti.
Itt sem lehet teljesen megszabadulni a holtteherköltségtől. Mint azt a pszichológiai kutatásokból tudjuk, az emberi memória igencsak megbízhatatlan információtároló eszköz. Ezért az üzletet kötő felek általában leírják egy papírcetlire az összeget, amiben megállapodtak, és ez önmagában még nem bizalmatlanság. Ha ezt a cetlit mindketten alá is írják, az már egy szerződés. Sokszor ennél bonyolultabb szerződést is szükséges megkötni, mert a körülmények az idők folyamán előre nem látható módon változhatnak, és vita keletkezhet, aminek eldöntéséhez szükséges lehet némi írott anyag. Ezzel együtt minél magasabb a bizalom szintje egymás iránt, annál kevesebb speciális részletet szükséges belevenni a szerződésbe, és így a holtteherköltség jelentősen csökkenthető.
Nemrég egy bankban akartam hitelszerződést kötni. A bankok mostanában már végképp csak annak adnak hitelt, aki kétséget kizáróan bizonyítani tudja, hogy nincs feltétlenül szüksége rá - ez meg is történt, és az ügyintéző korrektül elmondta a hitel lényegesebb kondícióit. Ezután alá is írtam a megállapodást, de kiderült, hogy ezt még egy közjegyző előtt is alá kell írnom. A közjegyző monoton hangon hadarva olvasta, csak olvasta a sokoldalas apró betűt, és ha netán belekérdeztem, hogy ez pontosan mit jelent, akkor azonnal hívni akarta a bankfiókvezetőt, hogy majd ő elmagyarázza. Egy idő után olyan érzésem támadt, mint amikor a téren az itt a piros, hol a pirosat játszó csalók dumáját hallgatom, és nyüszítve elmenekültem. Így hiúsult meg egy kölcsönösen, a banknak és nekem is előnyös üzlet a sok apró betűs kitételen, azaz a bizalom totális hiányán.
