Ezért kérik számon a jobboldalon e felfogás minden elemét, beleértve, hogy nem vesz tudomást a felvilágosodás vívmányairól, például a hatalommegosztás elvéről" - írja a múlt héten a Narancsnak is tanulságos interjút adó Lánczi András (A jó és a jog, Heti Válasz, március 1.). Szavaira oda kell figyelni, egyrészt mert ehhez minden szerzőnek joga van, másrészt mert ő napjaink egyik legfontosabb jobboldali politikai teoretikusa, akinek nyilvánvaló ambíciója a jelenlegi kormányzati gyakorlat politikai-filozófiai alátámasztása, ha úgy tetszik, legitimálása.
Félreértések elkerülése végett ez nem helytelen szándék: az értelmiségi feladata, hogy állást foglaljon a közügyekben, és nyilvánosan érveljen az általa helyesnek tartott politika mellett. Még akkor is, ha én történetesen nem osztom Lánczi politikai értékrendjét, és úgy gondolom, hogy "a jelenlegi politikai berendezkedés" védelmében hangoztatott érvei nem javítják, hanem rontják a kormányoldal morális és intellektuális helyzetét.
Lánczi úgy fogalmaz, hogy a liberális politikai gondolkodás szerint "a jog a legfőbb jó" és "mivel a volt kommunisták elfogadták a jogok új nyelvezetét, a liberálisok számára minden rendben volt, 1994-ben össze is lehetett feküdni velük - ez az aktus a magyar demokrácia ősbűne". Ezzel szemben "[a] mai kormányzók szerint (...) a szocializmusnak éppen a szelleme él tovább a jogállami forradalom után. Ezen akarnak változtatni." Ezért van szükség új alkotmányra és új politikai berendezkedésre: hogy szakíthassunk a liberális jogi formalizmussal és a szocializmus velünk élő szellemével. A liberálisokhoz hasonlóan az EU is a jogok nyelvét beszéli, ezért nem érti a kormány szándékait, és kerül vele újra és újra konfliktusba. "Csakhogy - válaszolja Lánczi - a jó megelőzi a jog fogalmát. Mert a biztonság, a rend megelőzi az igazságosság fogalmát. (...) A jó magában foglalja a rendet, az igazságosságot, a tiszteletet, a mértékletességet, a hitet, a bátorságot, a boldogságot, a törvényt, a reményt, a szeretetet, a bölcsességet. Aki a jogra szűkíti a jót, az nem fogja megérteni, mi egy nemzet gondolkodásmódja." A "nemzetelvű" politikai gondolkodás tudja ezt, és levonja az ebből fakadó konzekvenciákat: ez magyarázza a liberális jogállam lebontását.
De vajon valóban elképzelhető-e a közjó szolgálata a liberális jogállam keretein kívül, elvetve a hatalommegosztás elvét, korlátlanná téve a kormány uralmát? Feltételezve (de el nem ismerve), hogy a kormányzó erők célja valóban a Lánczi által felsorolt értékek szolgálata, vajon alkalmasnak tűnik-e az általuk létrehozott politikai berendezkedés ennek előmozdítására?
A probléma lényege azonos a társadalmi tervezésen és bürokratikus gazdaságkoordináción alapuló államszocializmussal szemben megfogalmazott kritikával. Az intézményes ellensúly nélküli, a hatalommegosztás kényszereinek alá nem vetett, a joguralom által nem korlátozott kormány magára marad a politikai térben, és senki nem menti meg a saját tévedéseitől. Ez megerősíti azt a modern konzervatív gondolkodás által is osztott vélekedést, miszerint méltányos feltételek közt zajló politikai vita, társadalmi érdekegyeztetés és az ennek kereteit biztosító jogrend nélkül nem alkothatunk megalapozott véleményt arról, hogy a mindenkori kormány helyes válaszokat ad-e a közjó mibenlétét illető kérdésekre. Ezen alapszik a felvilágosodás korlátozott közhatalomeszménye és a kisebbség jogainak védelme a többséggel szemben, ami nélkül a hatalom alapjává a nyers erőfölény válik, a politikai konfliktusok pedig a közjó keresése helyett az ellenfél megsemmisítésére irányulnak. A jog persze itt sem a végső jó, hanem olyan instrumentális érték, amire éppen a Lánczi által sorolt értékek védelme érdekében van szükség egy modern társadalomban.
Hogy a jogok kölcsönös tiszteletén alapuló racionális politikai vita elutasítása milyen pusztító morális és intellektuális következményekkel jár, arra jó példa ugyanennek a Heti Válasz-számnak az Andor László uniós biztost elmarasztaló szerkesztőségi vezércikke és címlapsztorija. Borókai Gábor főszerkesztő szerint Andor tévedett, amikor komolyan vette az uniós szabályt, miszerint munkája során nem követhet nemzeti érdekeket, "azt a semlegességet, amelyet az unió bürokráciája vár el a biztosoktól. De amely kívánalomnak alig akar valaki megfelelni". Ehelyett szerinte a biztosok a gyakorlatban hazájuk befolyását erősítik, ahogyan Ablonczy Bálint belső cikke is érvel, amely azt is az unió szemére veti, hogy budapesti képviseletének vezetői "szinte mind kötődnek a Gyurcsány-Bajnai-korszakhoz". Ezt pedig leginkább az látszik alátámasztani, hogy három vezető képviseleti munkatárs közül egy 2007–2008-ban a Miniszterelnöki Hivatalban dolgozott.
Hogy a Bizottság miért javasolta a Magyarországgal szembeni szankciók kilátásba helyezését, amivel azóta a pénzügyminiszterek tanácsa is egyetértett, s amit ezután Matolcsy György gazdasági miniszter méltányos döntésnek nevezett, azt sem Borókai, sem Ablonczy nem vizsgálja. Álláspontjukat a nemzeti érdek kontra uniós normatív szabályok, illetve "a jelenlegi politikai berendezkedést" kritikusan szemlélő külső hatalmi tényezőkkel szembeni küzdelem szempontjai formálják. A gazdasági szabadságharc diskurzusa reflektálatlan marad: hogy tartalmilag igaza van-e a magyar kormánynak az unióval szemben, és hogy helyesen azonosítja-e a magyar nemzeti érdeket, arra nem terjed ki az érdeklődésük.
Aminél csak az szomorúbb, hogy a nacionalista diskurzus dominanciája a politikai baloldal magatartását is meghatározza. Kovács László MSZP-alelnök a személyes sértettség gyanúját felvető nyilatkozatában szerencsétlennek nevezi Andor magatartását, a demokratikus pártok pedig elmulasztják megjegyezni, hogy Andor álláspontja tartalmilag helyes, és a Bizottság felelős tagjaként nem is képviselhet mást, mint a Magyarország elleni uniós fellépés támogatását. Mi több, felelős magyar politikai szereplőként sem képviselhetne mást, mivel a magyar költségvetés fenntartható pályára helyezése elsősorban nem uniós, hanem magyar nemzeti érdek.
A hatalommegosztás elvéről lemondó, a joguralom felszámolását helyeslő "nemzetelvű" diskurzus keretei között azonban nincs helye ilyen megfontolásoknak. Így válik reménytelenül provinciálissá a közbeszéd, túl a liberális jogállamon.
