Védirat
A többéves érlelési folyamat ellenére fura egy vádirat született a Postabank-ügyben. (Vö.: Princz, a derék katona, Magyar Narancs, 2004. október 28. és Intro, Magyar Narancs, 2004. december 2.) A bankvilágban kicsit is járatos ember számára helyenként olybá tûnik, mintha nem a vád, hanem a védelem iratát olvasná: vádirat helyett védiratot. A Fõvárosi Fõügyészség olyan cselekedeteket is felró a Postabank egykori vezetõinek, amelyek egy bank létfeltételét jelentik. Bármennyire haragszunk is a bank súlyos társadalmi veszteséget okozó vezetõire, nehéz egyetértõen bólogatnunk a vádirat azon megállapí-tásaira, amelyek a betétgyûjtést, a kamatemelést vagy éppen a hálózatbõvítést nehezményezik.
A különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hûtlen kezelés vádját megalapozó vádirat központi elemét meglepõ módon az "expanzív betétgyûjtési politika" taglalása képezi. A vádirat szerint a Postabank minden késõbbi baja arra vezethetõ vissza, hogy vezetõi 1995-ben szakítottak a megelõzõ két évre jellemzõ visszafogott magatartásukkal, és expanzív betétgyûjtési politikát hirdettek, majd valósítottak meg. Ennek érdekében 4 százalékponttal megemelték a betéti kamatokat; így például a betétszámlakönyvek kamata 1995 márciusában 5-rõl 9 százalékra nõtt. Arról nem tesz említést a vádirat, hogy mindez olyan idõben történt, amikor a piaci kamatok az egekbe szöktek: az egy hónapos diszkontkincstárjegy hozama 1994 decemberétõl 1995 márciusáig 22-rõl 26 százalékra nõtt. Vagyis a bankbetétekkel versengõ állampapírpiacon is éppen 4 százalékpontos kamatemelkedés ment végbe, csak jóval magasabb kamatszint mellett. Nem kellett tehát expanzív betétpolitika ahhoz, hogy egy bank 9 százalékra emelje kamatát, amely még így is messze elmaradt az állampapírok hozamától.
Nem vitatom persze azt, amit annak idején minden bankelemzõ észlelt, hogy a Postabank az elõremenekülés stratégiáját, a gyors növekedést választotta súlyosbodó pénzügyi gondjai leplezésére. Bár ennek kétségtelenül elõfeltétele volt a betétoldali expanzió, ez önmagában nem apasztotta volna el a bank tõkéjét. Egy jó elérhetõ-séggel rendelkezõ lakossági bank könnyen megtehette volna, hogy az összegyûjtött betéteket a bankközi pénzpiacon helyezi ki, vagy állampapírokat vásárol, amint ezt az OTP hosszú évekig tette. Az "expanzív betétgyûjtési politikával" a Postabank csak a meglévõ piaci elõnyét használta ki - emiatt nehezen marasztalható el a bank vezetõsége. A problémát a hitelezés és a befektetések jelentették: ezek magas kockázata, illetve elmaradt hozama növelte olyan mértékûvé a bank tõkehiányát, ami vezetõit törvénysértõ megoldásra (saját hitellel finanszírozott tõkeemelésre), valamint a tulajdonosok és a felügyelet (szintén törvénysértõ) átverésére késztette.
Bár a pénzintézeti, illetve hitelintézeti törvényeket megsértõ akciókat plasztikusan bemutatja a vádirat, az olvasót mégsem gyõzi meg arról, hogy mindez elégséges lenne a büntetõjogi kategóriát jelentõ hûtlen kezelés vádjának alátámasztásához. Ez a bûncselekmény ugyanis a büntetõ törvénykönyv értelmezése szerint csak szándé-kosan követhetõ el, méghozzá az elkövetõ szándékának egyaránt ki kell terjednie a kötelességszegésre és az eredményre, vagyis a vagyoni hátrányra. Ha az eredmény tekintetében az elkövetõt gondatlanság terheli, akkor más - többnyire hanyag kezelés vétsége - is terheli.
Most már csak az a kérdés, hogyan lehet bebizonyítani, hogy a tõkehiány leplezését szolgáló törvénysértõ bankvezetõi döntések kifejezett szándéka volt a tulajdonosok vagy a betétesek (és a nekik segítõ kezet nyújtó kormány) vagyoni hátrányának elõidézése. A vádirat szerint a 36 milliárd forintos vagyoni kár azáltal keletkezett, hogy a bank 1995 áprilisában meglévõ tízmilliárdos saját tõkéje 1997 végére negatívvá vált, miközben a tulajdonosok 17, a kormány pedig 11 milliárd forinttal segítette meg a bankot. Hogy miért éppen 1995 tavaszától ketyeg a tõkevesztés órája? Talán azért, mert akkor emelte a bank kemény 4 százalékponttal a betéti kamatát? Erre a kérdésre nem találunk választ a vádiratban.
De arra sem kapunk választ, miként lehet arra következtetni (és pláne bebizonyítani), hogy a bank vezetése 1995 tavaszán azzal a kifejezett szándékkal kezdett expanzív betétgyûjtõ politikába, hogy 36 milliárd forintos vagyoni kárt okozzon, és ugyanez motiválta õket akkor is, amikor törvénysértõ módon meghitelezték a bankot tõkeemeléssel felszínre rángató haver cégeket. Tartok tõle, hogy legfeljebb a gondatlanságból történõ elkövetés, vagyis a hanyag kezelés bizonyítható, ha egyáltalán bármilyen, a vádiratban annak titulált bûncselekmény igazolható. A hanyag kezelés vádjához elég lenne azt bizonyítani, hogy a bank vezetõi elõre látták ugyan magatartásuk lehetséges következményeit, de könnyelmûen bíztak azok elmaradásában. A felvonultatott sztárügyvédek láttán még az is kétséges, hogy ez utóbbi bizonyítható lesz - legalábbis abban az ügyben, amire a vádirat épül.
Itt támad fel az emberben a kétség: lehetséges-e, hogy a vádirat készítõi ennyire ne értsék a dolgukat, vagy valami más húzódik meg a gyönge érvelés mögött? És vajon mi az oka annak, hogy miközben a vádirat 1997 végéig részletesen taglalja a bank vezetõi által elkövetett malõröket, egy büdös szót sem ejt az 1998-as évrõl? Hogyan lehetséges, hogy éppen az a bizonyos spanyol ingatlanügylet hiányzik a vádiratból, amelyik 1998 nyarán kicsapta a biztosítékot a Bankfelügyeletnél? Pedig ha hinni lehet a felügyeletnek, a korábbi ügyletek nem adtak okot arra, hogy beavatkozzon a bank életébe, vagyis addig nem észlelt a szándékos vagyonvesztésre utaló magatartást. A spanyol ingatlanbefektetési buli viszont - legalábbis a felügyelet szerint - már egyértelmû jele volt a vagyonvesztés szándékának, annak, hogy a bank vezetése képes elherdálni a trezorban lévõ utolsó centeket (41 millió dollárt, tehát cirka 12 milliárd forintot). Hogyan lehet, hogy éppen ez az ügy maradt ki a vádiratból?
Az olvasó kétségeit az sem enyhíti, hogy a Központi Ügyészségi Nyomozó Hivatal által készített "csatolt vádirat" újabb hûtlen kezelés vádját tartalmazza: azt, amikor Princz utasítására a Postabank a piaci árnál magasabb áron meg-vásárolta a Budai Hengermalom Máté László (köztudottan szoci pártpénztárnok) által tulajdonolt részét. (Nem mellékesen megjegyzem, hogy a vádirat kizárólag ebben az ügyben utal Princz politikai kapcsolataira.) A laikus olvasó számára a csatolt vád megalapozottabbnak tûnik, mint a fõvád. Csak az a bökkenõ, hogy az emiatt keletkezett 121 millió forintos bukta aligha magyarázza meg a Postabank százmilliárdos nagyságrendû tõkevesztését.
Ha az ügyvédek teszik a dolgukat, két eset valószínûsíthetõ. Az egyik az Al Capone-eset, ami akkor következik be, ha a fõvád alól felmentik, de a csatolt vád alapján elmarasztalják Princz Gábort. Emlékezzünk rá: a híres keresztapát közismert bûnei miatt sohasem tudták elítélni, így végül adócsalás vádjával sikerült csak börtönbe juttatni õt. A másik a valószínûbb eset, amikor a bíróság egyik vád alapján sem ítéli el Princzet. Ekkor õ is elmondhatja magáról azt, amit Osztap Bender, a nagy kombinátor mondott: "Hát persze, angyal nem vagyok (É), de respektálom a büntetõ törvénykönyvet."
