Orient expressz

Veszett illúziók

  • Ara-Kovács Attila
  • 2010. július 15.

Egotrip

Kevesebb mint hat hónap telt el Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök két washingtoni látogatása között, ám ez a fél év mindent megváltoztatott. Márciusban amerikai részről még komoly neheztelés mutatkozott, amiért az izraeli fél elhárította a közvetlen tárgyalásokat a palesztinokkal, mondván: hiábavaló és komolytalan próbálkozásokhoz nincs se ideje, se kedve. Obama pedig tartotta magát elnökválasztási ígéreteihez és azokhoz a célokhoz, melyeket Kairóban meghirdetett. Ara-Kovács Attila

Kevesebb mint hat hónap telt el Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök két washingtoni látogatása között, ám ez a fél év mindent megváltoztatott. Márciusban amerikai részről még komoly neheztelés mutatkozott, amiért az izraeli fél elhárította a közvetlen tárgyalásokat a palesztinokkal, mondván: hiábavaló és komolytalan próbálkozásokhoz nincs se ideje, se kedve. Obama pedig tartotta magát elnökválasztási ígéreteihez és azokhoz a célokhoz, melyeket Kairóban meghirdetett.

Azóta Törökország gyors ütemű iszlamizációja felborított minden eddigi kalkulációt, amely abból indult ki, hogy az Egyesült Államok közel-keleti stratégiája a jövőben ne az amerikai-izraeli, hanem az amerikai-török szövetségre épüljön. Ankara azóta továbblépett: immáron nagy megértéssel kezeli Irán politikai, gazdasági, sőt katonai ambícióit. Már ott tartunk, hogy az Izrael ősellenségének tekintett Szíria is sürgeti Törökországot: fenyegetőzések és ultimátumok helyett térjen vissza a józan diplomáciához, ami nem jelenthet mást, mint a korábbi szövetség megerősítését Izraellel, hogy tovább folytatódhassanak - török közvetítéssel - az izraeli-szír béketárgyalások, és hogy az egyre agresszívabb Iránnal szemben megmaradjon a hatékony, Izrael garantálta erőegyensúly.

Obama korábbi ígéreteit a közel-keleti ügyek újszerű rendezésére a szélsőségesektől tartó államok (Szaúd-Arábia, Jordánia, Egyiptom) a gyengeség jelének tekintették, és a legcsekélyebb mértékben sem mutatkoztak miatta hálásnak. A radikális csoportosulások viszont úgy értelmezték, mint felhívást az Izraellel szembeni szabad fellépésre. A Hamász rögvest meg is indította rakétatámadásait, melyeket aztán izraeli válaszcsapás követett. Az "Öntött ólom" hadművelet sikere épp azért lephette meg őket, mert szentül hitték: Obama úgysem engedi Izraelnek, hogy háborúval válaszoljon. Lehet-e csodálkozni azon, hogy a palesztinok - és főként a gázaiak - körében Amerika ma gyűlöletesebb, mint valaha?

Obama és Netanjahu most megegyezett: újranyitják az izraeli-palesztin közvetlen tárgyalások fejezetét még azt megelőzően, hogy az izraeli építési moratórium lejárna Kelet-Jeruzsálemben. Az üzenet nagy megkönnyebbülést okozott, különösen azok körében, akik szerint a közvetlen érintkezésnek eddig is Jeruzsálem, illetve a merev jobboldali kormányzat volt az akadálya. Az igaz, hogy az izraeli elit - nem is csak a jobboldali - céltalannak látja az egyezkedést, de eddig sem tért volna ki előle, ha komoly palesztin szándékokat érzékelt volna. Ám elég egy pillanatra visszapörgetni az időt, és felidézni azt a programot, amit még Ehud Olmert baloldali kormánya tárt a palesztinok elé, hogy meggyőződjünk: a megegyezésnek nem Jeruzsálem volt az akadálya. Ma sem az.

2008-ban Olmert akkori miniszterelnök ráébredt: Izrael csak akkor tudja megőrizni kulturális identitását és demokratikus állami berendezkedését, ha a zsidók és a palesztinok útjai elválnak, ha nem igyekeznek érvényt szerezni annak a korábbi szándéknak, hogy egy államban éljenek. Ahhoz, hogy a "két állam" elve megvalósuljon, a zsidóknak le kell mondaniuk számos olyan területről, ami történelmük fontos része. Nagy-Izrael álma és a demokratikus, a nyugati civilizációban gyökerező kultúrállam léte összeegyeztethetetlen - állapította meg Olmert, és sokak, főként a vallási radikálisok tiltakozása ellenére közvetlen tárgyalásokat kezdett Mahmud Abbasszal, majd átadott neki egy béketervet.

A tervezet mindkét oldaltól elvárt némi kompromisszumkészséget, ám az izraeli fél sokkal többről mondott volna le, mint amenynyit a palesztinoktól elvárt. A Jordán nyugati partjának egészét felajánlották a palesztin állam létrehozásához, természetesen Gázával egyetemben. Mindössze azt kérték: három, Izraelnek fontos, a palesztinoknak viszont másodlagos terület maradjon izraeli fennhatóság alatt. Három olyan centrum, ahol nagy zsidó többség alakult ki az idők folyamán: egy északon, Dzsenin térségében, a másik egy kisebb terület Jeruzsálem mellett, illetve délen, a Júdeai-sivatagban egy földsáv. Cserébe az izraeliek szabad átjárást biztosítottak volna a nyugati part és Gáza közötti mintegy 40 kilométeres szakaszon. Ez azt jelentette, hogy a palesztinok visszakapták volna mindazt, amit 1967-ben, a hatnapos háború során elveszítettek.

A javaslat része volt Jeruzsálem megosztása is. Az izraeliek készek voltak a Templom-hegy, illetve az óváros és a szent helyek - beleértve a Siratófal - zónáját nemzetközi felügyelet alá helyezni. Az ott szolgálatot teljesítő biztonsági szerveket a következő államok adták volna: Szaúd-Arábia, Jordánia, az USA, Palesztina és Izrael - vagyis az összetételben az arab fölény kétharmados lett volna.

A Palesztin Nemzeti Hatóság szó nélkül hagyta a javaslatot, az ok pedig roppant egyszerű. Az egykor Hitlerrel parolázó Al-Husszeini jeruzsálemi főmuftitól a terrorizmust a politika gyakorlatias eszközévé tevő Jasszer Arafaton át Abbaszig ugyanis soha egyetlen palesztin politikus sem tekinthetett el attól, hogy népük nemcsak államot akar magának, de minden talpalatnyi földet a Libanon, Szíria, Jordánia és Egyiptom határolta bibliai tájon, bárki is lakja azt. Más szóval: történelmük nélkülözhetetlen missziója Izrael teljes és maradéktalan megsemmisítése.

Abbasz és a mögötte álló Fatah persze már rég belement volna valamilyen suba alatti kiegyezésbe, ám a palesztinok túlnyomó többsége - akiknek igazi célja nemcsak egy terület, hanem az Izrael-ellenesség is - annál kevésbé. Jeruzsálem hiába is keres hosszú távú közös megoldásokat és stabil békét, azt a palesztin politikusok nem fogadhatják el anélkül, hogy a lakosság támogatását s így hatalmi pozícióikat azonnal el ne veszítenék.

Netanjahu tehát nyugodt szívvel ígérhette Obamának a közvetlen tárgyalásokat, elvégre eddig sem ő volt az akadályuk. Hogy sehova sem vezetnek majd, az nem kétséges, de nincs jelentősége, ugyanis a történet már nem a palesztinokról szól. Megint lekéstek valamit, államiságuk és szuverenitásuk életképtelensége ismét bebizonyosodott. Immáron Obama előtt is.

Figyelmébe ajánljuk

Európa hálás lehet Trumpnak

Az öreg kontinens eddig drámai helyzetekben bizonyította tettrekészségét és vállalt történelmi szerepet abban, hogy többé ne váljon világháború terepévé. Az eddig az Egyesült Államokkal közösen vitt szerepben a jelek szerint most egyedül maradt, de ismét tanúbizonyságát kész adni annak, hogy felismerte felelősségét.