Kevesebb mint hat hónap telt el Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök két washingtoni látogatása között, ám ez a fél év mindent megváltoztatott. Márciusban amerikai részről még komoly neheztelés mutatkozott, amiért az izraeli fél elhárította a közvetlen tárgyalásokat a palesztinokkal, mondván: hiábavaló és komolytalan próbálkozásokhoz nincs se ideje, se kedve. Obama pedig tartotta magát elnökválasztási ígéreteihez és azokhoz a célokhoz, melyeket Kairóban meghirdetett.
Azóta Törökország gyors ütemű iszlamizációja felborított minden eddigi kalkulációt, amely abból indult ki, hogy az Egyesült Államok közel-keleti stratégiája a jövőben ne az amerikai-izraeli, hanem az amerikai-török szövetségre épüljön. Ankara azóta továbblépett: immáron nagy megértéssel kezeli Irán politikai, gazdasági, sőt katonai ambícióit. Már ott tartunk, hogy az Izrael ősellenségének tekintett Szíria is sürgeti Törökországot: fenyegetőzések és ultimátumok helyett térjen vissza a józan diplomáciához, ami nem jelenthet mást, mint a korábbi szövetség megerősítését Izraellel, hogy tovább folytatódhassanak - török közvetítéssel - az izraeli-szír béketárgyalások, és hogy az egyre agresszívabb Iránnal szemben megmaradjon a hatékony, Izrael garantálta erőegyensúly.
Obama korábbi ígéreteit a közel-keleti ügyek újszerű rendezésére a szélsőségesektől tartó államok (Szaúd-Arábia, Jordánia, Egyiptom) a gyengeség jelének tekintették, és a legcsekélyebb mértékben sem mutatkoztak miatta hálásnak. A radikális csoportosulások viszont úgy értelmezték, mint felhívást az Izraellel szembeni szabad fellépésre. A Hamász rögvest meg is indította rakétatámadásait, melyeket aztán izraeli válaszcsapás követett. Az "Öntött ólom" hadművelet sikere épp azért lephette meg őket, mert szentül hitték: Obama úgysem engedi Izraelnek, hogy háborúval válaszoljon. Lehet-e csodálkozni azon, hogy a palesztinok - és főként a gázaiak - körében Amerika ma gyűlöletesebb, mint valaha?
Obama és Netanjahu most megegyezett: újranyitják az izraeli-palesztin közvetlen tárgyalások fejezetét még azt megelőzően, hogy az izraeli építési moratórium lejárna Kelet-Jeruzsálemben. Az üzenet nagy megkönnyebbülést okozott, különösen azok körében, akik szerint a közvetlen érintkezésnek eddig is Jeruzsálem, illetve a merev jobboldali kormányzat volt az akadálya. Az igaz, hogy az izraeli elit - nem is csak a jobboldali - céltalannak látja az egyezkedést, de eddig sem tért volna ki előle, ha komoly palesztin szándékokat érzékelt volna. Ám elég egy pillanatra visszapörgetni az időt, és felidézni azt a programot, amit még Ehud Olmert baloldali kormánya tárt a palesztinok elé, hogy meggyőződjünk: a megegyezésnek nem Jeruzsálem volt az akadálya. Ma sem az.
2008-ban Olmert akkori miniszterelnök ráébredt: Izrael csak akkor tudja megőrizni kulturális identitását és demokratikus állami berendezkedését, ha a zsidók és a palesztinok útjai elválnak, ha nem igyekeznek érvényt szerezni annak a korábbi szándéknak, hogy egy államban éljenek. Ahhoz, hogy a "két állam" elve megvalósuljon, a zsidóknak le kell mondaniuk számos olyan területről, ami történelmük fontos része. Nagy-Izrael álma és a demokratikus, a nyugati civilizációban gyökerező kultúrállam léte összeegyeztethetetlen - állapította meg Olmert, és sokak, főként a vallási radikálisok tiltakozása ellenére közvetlen tárgyalásokat kezdett Mahmud Abbasszal, majd átadott neki egy béketervet.
A tervezet mindkét oldaltól elvárt némi kompromisszumkészséget, ám az izraeli fél sokkal többről mondott volna le, mint amenynyit a palesztinoktól elvárt. A Jordán nyugati partjának egészét felajánlották a palesztin állam létrehozásához, természetesen Gázával egyetemben. Mindössze azt kérték: három, Izraelnek fontos, a palesztinoknak viszont másodlagos terület maradjon izraeli fennhatóság alatt. Három olyan centrum, ahol nagy zsidó többség alakult ki az idők folyamán: egy északon, Dzsenin térségében, a másik egy kisebb terület Jeruzsálem mellett, illetve délen, a Júdeai-sivatagban egy földsáv. Cserébe az izraeliek szabad átjárást biztosítottak volna a nyugati part és Gáza közötti mintegy 40 kilométeres szakaszon. Ez azt jelentette, hogy a palesztinok visszakapták volna mindazt, amit 1967-ben, a hatnapos háború során elveszítettek.
A javaslat része volt Jeruzsálem megosztása is. Az izraeliek készek voltak a Templom-hegy, illetve az óváros és a szent helyek - beleértve a Siratófal - zónáját nemzetközi felügyelet alá helyezni. Az ott szolgálatot teljesítő biztonsági szerveket a következő államok adták volna: Szaúd-Arábia, Jordánia, az USA, Palesztina és Izrael - vagyis az összetételben az arab fölény kétharmados lett volna.
A Palesztin Nemzeti Hatóság szó nélkül hagyta a javaslatot, az ok pedig roppant egyszerű. Az egykor Hitlerrel parolázó Al-Husszeini jeruzsálemi főmuftitól a terrorizmust a politika gyakorlatias eszközévé tevő Jasszer Arafaton át Abbaszig ugyanis soha egyetlen palesztin politikus sem tekinthetett el attól, hogy népük nemcsak államot akar magának, de minden talpalatnyi földet a Libanon, Szíria, Jordánia és Egyiptom határolta bibliai tájon, bárki is lakja azt. Más szóval: történelmük nélkülözhetetlen missziója Izrael teljes és maradéktalan megsemmisítése.
Abbasz és a mögötte álló Fatah persze már rég belement volna valamilyen suba alatti kiegyezésbe, ám a palesztinok túlnyomó többsége - akiknek igazi célja nemcsak egy terület, hanem az Izrael-ellenesség is - annál kevésbé. Jeruzsálem hiába is keres hosszú távú közös megoldásokat és stabil békét, azt a palesztin politikusok nem fogadhatják el anélkül, hogy a lakosság támogatását s így hatalmi pozícióikat azonnal el ne veszítenék.
Netanjahu tehát nyugodt szívvel ígérhette Obamának a közvetlen tárgyalásokat, elvégre eddig sem ő volt az akadályuk. Hogy sehova sem vezetnek majd, az nem kétséges, de nincs jelentősége, ugyanis a történet már nem a palesztinokról szól. Megint lekéstek valamit, államiságuk és szuverenitásuk életképtelensége ismét bebizonyosodott. Immáron Obama előtt is.
