Politikáról immár egy éve nem írtam. Bár bölcs öreg sajtómunkás ismerősöm eredményesen beszélt le elhatározásomról, mely szerint ha a jelenleg is érvényben levő médiatörvény hatályba lép, akkor abbahagyok minden közírói tevékenységet, politikáról mégsem akaródzott írnom. Bár azóta is történt néhány olyan disznóság, ami még az én viszonylag magas ingerküszöbömet is megüti, mégsem érzem úgy, hogy lenne ezekről bármi érdemi mondanivalóm. Ha már kétharmados többséggel ezt választottuk, akkor tudomásul kell vennünk, hogy ez történik.
Ha elég sokan lesznek két év múlva, akik úgy érzik, hogy "törjön le a kezem, ha még egyszer a Fideszre szavazok", akkor majd csinálunk valami mást. Addig ez van. Tartok tőle, hogy politikáról érdemi mondanivalóm legközelebb csak két év múlva lesz. Valójában inkább remélem, mert ez azt jelentené, hogy addig már nem történik olyan alapvető disznóság, ami kizökkent a jelenlegi politikaundoromból.
Mégis úgy alakult, hogy át kellett néznem, mit tartok ma is érvényesnek korábbi véleményeimből. Ismét összegyűlt egy könyvnyi írásom, meg kellett hát vizsgálni, mit vállalok ma is, és mit nem. Az egyéb témájú írások kevésbé romlandóak, azokat nyugodtan adom közre, legfeljebb kisebb korrekciókat igényelnek. De politikai nézeteim akarva-akaratlanul is változtak, így ezek a politikai írások újragondolást igényeltek - és némelyiket úgy kellett kidobnom, ahogy volt.
Például teljes egészében kidobtam azt az írást, amelyben még reménykedtem, hogy a Fidesz kétharmados többségét az ország pacifikálására fogja használni. Azt mindazonáltal még mai ismereteimmel is leírnám, hogy "a kétharmados többség eddig soha nem látott lehetőségeket is hordoz magában. A győztes számára így már nincs kifogás, nem tolhatja át senkire annak a felelősségét, miért nem csinálja meg a mindenki szerint szükséges fájdalmas reformokat." Teljesen szétfoszlott viszont optimizmusom, miszerint ha nem is olyan módon, ahogyan nekem tetszene, de legalább megtörténnek ezek a fájdalmas, de elkerülhetetlen változások. A Fidesz ugyanolyan gyávának bizonyult, mint a korábbi kormányzó pártok.
Bátorság ahhoz kell, amit meg tudunk csinálni, csak nehéz rászánni magunkat. Az EU-val vagy az IMF-fel szembeni tökös kiállás nem bátorság volt, hanem kekeckedés. Úgy is kezelték, mint egy önfejű kisfiú hepciáskodását. Remélem, tanultunk belőle, ha már kaptunk tőlük némi további esélyt.
Most is úgy gondolom, hogy a pártokat nehéz szeretni, de szerencsére nem is kell. Talán egyetlenegy párt volt a rendszerváltás óta, amelyet tényleg szeretni lehetett: a korai Fidesz. Sokkal többen kedvelték, mint ahányan rá szavaztak. 2006-ban, amikor a Fidesz másodszor is elveszített egy nyertnek látszó választást, ezt írtam: "A marketingesek pontosan tudják, milyen nehéz egy szerethető márkát felépíteni, és azt is tudják, hogy ha egyszer felépült, lerombolni sem könnyű. Rómát sem egy nap alatt rombolták le. Talán még nem késő megtartani azt, amit a Fidesz nevű márkában azok is szerettek, akik nem rá szavaztak." Most, 2012-ben ebben már nem reménykedem, de sajnálom, hogy nem így történt.
Továbbra is úgy gondolom, hogy 2010-re az MSZP töketlensége elképesztő méreteket öltött, és olyan szintű korrupcióval társult, amit már nem lehetett olyan sztoikus nyugalommal tűrni, mint 2006-ban, amikor még mindig inkább azt választotta az ország, mint az agresszív és pofátlan Fideszt. 2010-ben ezt írtam: "A Fidesz sem változott, de mivel nem jelent meg a színen egyéb komolyan vehető alternatíva, a többség számára most már nem maradt más lehetőség, mint rájuk szavazni, a lovak közé hajítani a gyeplőt - lássuk, mire megyünk, ha rátok bízzuk magunkat. És ha már lúd, legyen kövér, ne akadékoskodjon itt senki, tegyétek, amit szerintetek tenni kell. A töketlenség és a pofátlanság párharcában az utóbbi ezúttal kiütéssel győzött." E tekintetben a Fidesz valóban azt tette, amit ígért, ebben pontosan teljesítette a választási ígéreteit.
Ettől még továbbra sem gondolom, hogy eleve meg kell kérdőjelezni a jelenlegi kormányzat jó szándékát pusztán azért, mert sok szempontból másfajta országot képzel el, mint amilyet én szeretnék látni. Bár a gondolkodásmódja, irányvonala és főleg a stílusa nagyon távol áll az ízlésemtől, csak néhány olyan sarkalatos aljasságot látok eddigi tevékenységében, amire a kétharmados többség sem jogosít fel egy demokratikus kormányt.
A médiatörvény, a visszamenőleges hatályú törvények, a fékek és ellensúlyok felszámolása olyan sarkalatos aljasságok, amelyekre muszáj ugrani, és ezekre az EU is ugrik, a maga lassú módján. De továbbra is úgy gondolom, hogy minden másban, amiben csak lehet, és amiben csak hagyják, együtt kell működni velük. Még ha ezek a sarkalatos aljasságok sarkalatosan el is rontják az állampolgári közérzetünket, és ha szinte semmiben sem értünk egyet velük. Ahogy az EU is teszi. Nálunk, Európában így szokás.
A következő választásig az alap az együttműködés - és ha azt is megnyerik, akkor további négy évig. Akkor is, ha ők erre nem nagyon mutattak példát, amikor ők voltak ellenzékben. Akármilyen rossz az állampolgári közérzetem, Orbán Viktor jelenleg a demokratikusan megválasztott miniszterelnököm.
2010-ben a Karinthy Frigyes egyik novellájában szereplő súlyemelőhöz hasonlítottam őt. Akkor így írtam: "Ha a súlyemelő fiú valóban olyan csodálatosan tehetséges, és a mutatvány tényleg sikerül, akkor senki sem akarja majd észrevenni a csalást. Ha pedig mégsem sikerül, akkor 2014-ben majd körülnézünk az akkori műsorfüzetben."
Az elmúlt két évben volt szerencsénk látni magát a mutatványt is, a "nem ortodox" gazdaság- és társadalompolitikát, az EU elleni szabadságharcot, azok minden következményével. Most már nem kritizálni kell a jelenlegi kormányt, legfeljebb arra kell élesen reagálni, ha netán további sarkalatos aljasságok következnek. Most már csak az az érdekes, hogy milyen alternatívát tudunk 2014-re felmutatni. Egyre kíváncsibban várom, milyen műsorfüzet áll majd össze két év múlva. Ma már százszor inkább olvasnám ennek a vázlatait, mint a jelenlegi műsor bírálatát.
