Bár a szöveg rögzíti: az e kategóriába tartozó csoportok megerősödése páneurópai jelenség, markáns - hogy ne mondjam: aggasztóan növekvő - mértékben elsősorban azokra az országokra jellemző, amelyek egykor a keleti blokkhoz, a volt szovjet befolyási övezethez tartoztak. A következtetés kézenfekvő: a baloldali diktatúrák évtizedei alatt kialakított viszonyrendszerek és hagyományok az okai a mai feltűnő radikalizmusnak. A tradicionális európai polgári demokráciák általános "attitűd-szélsőségességi" indexe egy és hat százalék között mozog; ebbe a képbe igencsak beleilleszthető Ausztria négy százaléka, szemben a magyar 11-gyel - visszaigazolva a tanulmány következtetéseit a "rendszerfüggő" múltbéli differenciákról.
Ám e kép azonnal problematikussá válik, amint megnézzük, hogy a volt keleti blokk országain belül milyen a szélsőségekhez való vonzalom százalékokban kifejezett aránya, illetve e százalékok szóródása. Bizony a végeredmény meglepő: az ív az igen mérsékelt 5-től az iszonyúan magas 18-ig terjed. (Vannak ennél extrémebb értékek is, de azokat már a volt Szovjetunió egykori tagköztársaságainál mérték.)
A számok egyértelműen jelzik: Európa nyugati felén a társadalmak e szempontból is sokkal homogénebbek, még ha adódnak is furcsa esetek; az 1975-ig tartó Franco-diktatúra ellenére Spanyolország szélsőségességi indexe ma mindössze négy százalék, míg a demokrácia egyik mintaállamaként számon tartott Franciaországé hat. De mi ez az ötszázalékos lengyel és 18 százalékos bolgár adat közötti különbséghez képest?
Magyarország és az itteni helyzet tovább bonyolítja a képet. Tudvalevőleg Kádár János rendszerének utolsó két évtizedében alapvetően másfajta elnyomó politikát folytatott, mint a többi kelet-európai kommunista vezető. A társadalom ellenőrzésének "magyar" technikái Varsóból, Prágából nézve számos jogállami tulajdonsággal bírtak, még ha sok esetben felszínesnek, időlegesnek bizonyultak is. Megtagadni a Kádár-korszaktól a "viszonylag liberálisabb" jelzőt összes fenntartásunk ellenére ma már meglehetősen tényszerűtlen. De akkor mi magyarázza a mai lengyel öt és mondjuk cseh hat százalék "attitűd-szélsőségesség", valamint a magyar 11 százalék közötti nagy különbséget? A Political Capital szempontrendszeréből kiindulva a mért eredményeknek épp fordított arányt kellene tükrözniük.
Hajlok arra, hogy a kelet-európai differenciák okaként egyrészt az elkülönülő tájegységek szervesebb nemzeti örökségeit, történeti élményeik frusztráltsági fokát jelöljem meg, másrészt politikai kultúrájuk és egyáltalán kultúrájuk eltérő nívóját és mélységét. Különösen az európai uniós erőtér gravitációs hatása sodor - politikai opcióik szempontjából - mostanság egymáshoz nagyon közel bizonyos államokat, s távolítja is el tőlük a korábban egységként kezelt Kelet-Európa egyéb régióit. E folyamat lassan új tényeket teremt, s ezt nemcsak a szélsőségességhez való vonzódás különbségei mutatják, de egyre inkább a Nyugat viszonyulása is a hozzájuk "közelebbi" és "távolabbi" kelet-európai realitásokhoz. Az új tények felülírni látszanak azt az illúziót, amit egykor Közép-Európának hittünk, de azt mindenképp, hogy Magyarország, a magyar társadalom tagja lehetne ma - s hogy a 20. században egyáltalán még tagja lehetett volna - ennek a Közép-Európának.
Az idézett mutatók - melyek csupán egyetlen vetületét képviselik a dús tanulmánynak - jól körülírnak egy északi zónát, ahol gyakorlatilag homogén egészet képez Lengyelország, Csehország és Szlovákia, viszonylag közepes, majdnem nyugat-európai értékekkel, és ettől elkülönülve egy balkáni, Magyarországot, Romániát és Bulgáriát magában foglaló, indulatokkal terhes másikat.
Tudjuk, időnként szinte minden nemzetet megkísértenek a radikális megoldások, ám közel sem olyan eséllyel, elsöprő sikerrel, mint a Balkánon. A lengyel Kaczynski fivérek által egykor létrehozott párt, a radikális jobboldali PiS mára már némi distanciát teremtett önmaga és a fivére tragikus halálát követően továbbra is politizáló Jaroslaw Kaczynski között, s csöndben visszavett valamennyit korábbi szélsőségességéből, igaz, a lengyel társadalom sohasem vetemedett arra, hogy kétharmaddal segítse hatalomra e társaságot. A Political Capital tanulmánya ugyanakkor indokolt sajnálattal céloz rá: a Fidesz semmit nem tett annak érdekében, hogy eszméit és programját, belső kohézióját és értékeit láthatóan elkülönítse a Jobbiktól, így arra ítéltetett, hogy ez utóbbit legesélyesebb politikai ellenfelévé tegye. És egyáltalán, komoly politikai tényezővé Magyarországon. E szempontból ma már teljességgel mellékes, hogy Orbán Viktor szándékai vajon csak engedtek a bűnre csábító kísértésnek, vagy maguk voltak a kísértés, amely bűnbe vitte az egész magyar társadalmat.
Ugyanakkor látnunk kell, hogy nem egyszerűen Orbán opciója volt az, hogy Magyarország, a biztató 1989-es kezdetek után visszazuhanjon a balkáni zónába; a Fidesz csak a legmegfelelőbb eszköz volt, hogy e folyamatot - amely a lakosság szavazó többségének ízlésvilágát, etikai értékeit és politikai elveit megközelítőleg lefedi - beteljesítse. A többsebességes Európában a magyar-román-bolgár balkáni hármasnak már külön sebesség jutott; ezt hiábavaló lenne vitatni. Bár belegondolni abba még senki sem mert, hogy mi történik majd, ha Európa államai - a maguk eltérő tempójában - oly messze jutnak egymástól, mely roppant távolságot áthidalni már nem lesznek képesek.
