Az Oscar-mezőny legjobb sztorija

  • Donáth Mirjam
  • 2013. február 25.

Éjfélkor New Yorkban

A múlt héten egy svéd fiú mesélt nekem egy sztorit. Filmben. Akkor talált rá, amikor a munkahelyét maga mögött hagyva világgá ment. Valami hasonlóról beszéltem le a húgomat épp a minap, pedig jobban belegondolva, ha nincs merszünk esélyt adni az álmunknak, amin, ha pénzre nem lenne gondunk, éjjel-nappal dolgoznánk, saját életfogytiglanunkat írjuk alá. A fiú pedig, akit Malik Bendjelloulnak hívnak, tegnap este Oscar-díjat nyert.

A fáma úgy szól, hogy a hetvenes években egy amerikai lány Dél-Afrikába utazott meglátogatni a szerelmét, és magával vitt az útra egy Rodriguez-kazit. „Rodriguez. Nem mond semmit a név? Nem vagytok ezzel egyedül” – kezdi a Rodriguezről szóló egyik első cikkét a Rolling Stone, Amerika zenei-politikai fenegyerek-magazinja 2012-ben. A palinak harmincévesen megjelent két lemeze, de miután a kutya se vette őket, bevándorló szülei nyomdokán ment a detroiti építkezésekre kétkezi munkásnak. Mindeközben annak a bizonyos Rodriguez-albumnak a dalai – ez például, és ez meg ez – nemcsak az amerikai lány barátjának a szívébe költöztek, hanem a fiú barátaiéba is. Aztán a barátok barátaiéba. Az okokra még visszatérek. Mindenesetre az internet előtt húsz évvel YouTube-sebességgel terjedt a lemez kalózmásolata, és Rodriguezből egy pillanat alatt szupersztár lett az akkor 25 milliós országban. Az idő tájt három lemezt lehetett biztosan megtalálni bármely középosztálybeli, fehér, liberális dél-afrikai családban, ahol volt lemezlejátszó: a Beatles Abbey Roadját, Simon and Garfunkel Bridge Over Troubled Waterját és Rodriguez Cold Factjét. Ezt johannesburgi osztálytársnőm is megerősítette. Rodriguez Dél-Afrikában népszerűbb volt a Rolling Stonesnál. Minderről Amerika, és benne Rodriguez, semmit sem tudott.

Ha pisztolyt szegeznének nekem, akkor sem tudnám megmondani, hogy a hetvenes évek Detroitjában vagy Cape Townjában élnék-e szívesebben: verziók dekadens mélyszegénységre, gyomorforgató erőszakra és rasszizmusra. Ami azt illeti, 2013-ban sincs ez másként. Detroit a múlt héten kiérdemelte – a fenti okok miatt – Amerika „legszánalmasabb városa” címét, a dél-afrikai életkörülményekről pedig, melyek civilizált országokban legfeljebb háború alatt állnak elő, a barátnőgyilkos olimpikon esete előtt is hallottunk eleget. A Pistorius-ügy újabb kisablak egy paranoiás világra, ahol fegyverrel a párna alatt alszanak, ahol minden második nő erőszak áldozata, akik közül évente több ezren életüket vesztik, és ahol a tárgyalóteremben nem csak a vádlottak padján ülnek gyilkosok. Detroit utcáit járva – szegényen, hogy a füstös bárok tulajai, akiknél játszott és ahonnan nem akaródzott hazamennie, hajléktalannak nézték – szerezte dalait Rodriguez, melyek két óceánnal arrébb a fajgyűlölet, a konzervatív apartheid ellen lázadó dél-afrikaiak szívében rezonáltak. Abban a mélységben, mintha a Ha én rózsa volnékot egy külföldi Bródy János írta volna.

Az információ hiánya és Rodriguez kilétének titokzatossága közrejátszott abban, hogy mitikus alakká nőtt. Nem jutott belőle a rajongóknak több, mint két album, melyeken a számok szerzőjeként egyszer Jesus Rodriguez, máskor Sixto Rodriguez vagy Sixth Prince volt feltüntetve. Azután felröppent a hír, hogy Rodriguez a siker hiányában öngyilkos lett: színpadon eresztett golyót a fejébe. Mások úgy tudták, börtönben gyújtotta fel magát. Abban megegyeztek a dél-afrikai források, hogy a rocktörténelem legmegrázóbb jelenetében lelte halálát a költő. Merthogy leginkább annak tartották, epikus, városi poétának, aki profetikus bölcsességgel énekelt, és ihlette meg a rendszer ellen lázadókat.

Azután 1997-ben, amikor elérhető lett Dél-Afrikában az internet, egy lemezboltos és egy újságíró rajongó első posztja a nagyvilágnak a Nagy Rodriguez-vadászat címet viselte, amelyben kérték, hogy akinek információja van a zenészről, ossza meg. És jött a válasz a kommentek között: „Rodriguez az édesapám! Komolyan mondom. Tényleg meg akarják találni az apámat? Az álmokat néha legjobb nem bolygatni.” Néha meg a legjobb komolyan venni őket. A kapcsolatfelvételt követően 1998-ban Dél-Afrika színpadra hívta a detroiti munkásembert, aki a Cape Town-i repülőtérre érkeztekor lányaival kerülgette az érte érkező limuzint és a körülötte csoportosuló tömeget meg a fotósokat, azt gondolván, valami fontos emberért jöttek, és a hotel kanapéján aludt, mert sajnálta a frissen húzott óriáságyat összepiszkolni. Jó lesz az még másnak. Tette ezt az az ember, akinek csarnokot megtöltő koncertjeit úgy fogadta Dél-Afrika, ahogy ma Elvis Presleyét fogadná Amerika. A hasonlatok nem tökéletesek, de közel járnak az igazsághoz. Rodriguez 56 évesen belepillantott a másik életébe: abba, amelyben elismert művészként élhetne. Azután meghajolt, megköszönte a dél-afrikaiak szeretetét, és hazament a detroiti gyárba.

Rodriguez azóta többször adott koncertet Dél-Afrikában, de a nyugdíjig fizikai munkával kereste a betevőjét, és ugyanabban a szerény detroiti házban él, mint korábban. Az elmúlt negyven évben egyetlen fillért sem látott a Dél-Afrikában eladott, ötszázezernél is több lemeze bevételéből. Amerika pedig csak tavaly, hetvenéves korában ismerte meg a zenész nevét, amikor az említett svéd fiú, Malik Bendjelloul négy éven át önerőből készített dokumentumfilmjét az orruk alá dugta. Több mint sztorit. Bizonyítékát az amerikai mitológia főtételének: bárkiből, bárkiből lehet sikertörténet, bárki a csúcsra érhet, ha a maximumot hozza ki magából, ha igaz szívvel küzd, és értéket teremt. Egy idős detroiti munkás éppúgy, mint egy fiatal svéd kalandor. Lehet, hogy mások kihallják Rodriguez halk szavából, hogy a boldogság leginkább belső történés, és nem válasz a külvilágra. Hogy szegénynek lenni nem minőségjelző. Ő úgy mondja: „Nem szégyen.” Így vagy úgy, a film inspirál, és elviszi a pálmát az Oscar-mezőny (cikkünk a 2013-as Oscarról itt olvasható – a szerk.) megnézendő alkotásai között, abból az egyszerű okból fakadólag, hogy bár az élet legtöbbször nem tündérmese, amikor mégis, akkor nincs az a fikció, amely rá tudna verni.

A Searching for Sugar Man, mely Rodriguez Sugar Man című számára utal, bátor forgalmazó híján valószínűleg úgy terjed majd Magyarországon, mint annak idején Rodriguez dalai: letöltött kalózfájlok útján. De nem kérdés, hogy meg fogja lelni a közönségét. A remekműveknek már csak ez a sorsuk.

A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.