A piros tűsarkú meg a fekete-fehér Ralph Lauren-ruha volt az oka. Ugyan végigülték türelemmel Rachmaninov második szimfóniáját, ha már a Budapesti Fesztiválzenekar adta elő, de utána jelezték, ők bizony még nem mennének haza, hiúsági kérdést csinálva abból, hogy nem látták őket elegen. És mert a koncert alatt kisebb drámának lettek kitéve, amikor Fischer Iván – akit harmadjára is visszatapsoltak – ráadást vezényelt, ráadást (!), amit a New York-i „MüPa” falai nem hallhatnak gyakran, és ami elegendő volt a honvágy utolsó stációjában szenvedőnek, akinek abban a percben a Kék tangó mindent jelentett, amit az otthon szó hordoz, hogy összemaszatolja a ruhát a könnyeivel: vita nélkül mentünk a Village-be, művészmoziba. Ott aztán a piros sarok büszkén beléptette az egészséges testen feszülő Ralph Lauren-költeményt Michael Haneke Szerelem című filmjére.
Ez az én testem nyolc évvel ezelőtt a Cote d’Azurön emelgetett egy nyolcvankilós, 56 éves asszonyt, tolószékből a vécédeszkára, zuhanyozóba, szobabiciklire, úszómedencébe – naponta számtalanszor. A francia professzor a sclerosis multiplex ellen küzdött a sporttal, én az ő emelésétől kialakult hátfájást kezelendő futottam vagy bicikliztem le-fel a „Madarak hegyén”, mert a tengerhez jártam úszni délutánonként. Az ő teste egyre rosszabb állapotba került, az enyém egyre szebb lett. Foglalkoztatott akkoriban ez az ő reménytelen küzdelme a méltóságteljes életért. Hónapokig ez a kíváncsiság óvott meg attól, hogy megsérüljek a beteg ember önzésétől, a hangulatváltásaitól, a fizikai megpróbáltatásoktól. Ott teremtem, ha hajnali háromkor jött rá a szükség, és akkor is, ha a mediterrán villában akkor kezdett visszhangozni a Mííí-r-iiii-aaam!, amikor a pálmák alatt a kerti úszómedencében Yannick Grandjean és Thomas Roussel tanítgatták nekem épp a bukófordulót – ebben a klipben az ő testük is jól látszik, a csellós Yannick a professzor asszony unokaöccse volt, aki törött szívét jött kezelni azon a nyáron –, és nekem mennem kellett, nehogy a beteg kerüljön megalázó helyzetbe. Kiszolgáltatott ember mellett nem jár le a munkaidő, a szükség szabja meg, mennyit kell adni. Egyébként sem izgatott a saját kényelmem abban az időben. Mire 2004 júniusában Hyéres luxusnegyedében munkába álltam, hogy egy nagy családról levegyem a mozgásképtelen háziasszony gondozásának terhét, az idegeim már betegápolás-edzettek voltak, a lelkem helyén meg a Grand Canyon. Májusban vesztettem el Évamamókát.
Az ő teste 81 éves volt, amikor utoljára láttam. Fürdetés közben kitapintottam rajta a daganatokat. Halvány rózsaszín hálóingje zsákként vette körül, és mindahányszor ránéztem, eszembe jutott, amit akkor mondott, ha Ralph Lauren-i kiadásokba készültem verni magam: „Egy úrinő felmosórongyba is csavarhatja magát, az is jól áll neki.” Két héttel azelőtt, hogy behozták a koporsót a hűvösvölgyi nappaliba, az mondta a nagyanyám, hogy szeretné, ha kifestve temetnék el, nyakában az aranylánccal, amit még kislány korában kapott, és amit sosem vett le. Ez akkor történt, amikor a konyhában ebédeltünk, és nem tudta lenyelni a falatot. Mindegy is, jegyezte meg halkan, nem esik jól. Valami gégegonoszság okozta, hogy fájt neki a nyelés. Valami másik, hogy a gyomra sem szerette már az ételt. Haldoklott a legjobb barátom.
Készen álltam a múlt hétvégén – mint megannyi amerikai társam, akikkel akkor megyünk Haneke-filmet nézni, ha az Akadémia telekürtöli az országot, hogy ez az elmúlt év egyik legjobb filmje – megsiratni szenvedőt és szenvedésen túljutottat, meg legfőképp általuk elhagyott önmagamat. „Mindannyian szembesülünk ezzel a problémával előbb-utóbb – nyilatkozta Haneke tavaly Cannes-ban –, én magam is keresztülmentem rajta, rendkívül fájdalmas élmény volt, de úgy gondoltam közben, hogy érdemes lenne egy filmben feldolgozni az ezzel kapcsolatos érzéseimet.” Becsapás. Gyönyörű jelenetek, azok vannak, azon a gyönyörű nyelven, amelyen kétszer is elcsavarták a fejem, és amelyen álmomból felébresztve is mondom a tolószékes átültetés technikáját (viens là tout près, met tes genoux contre les miennes pour que je ne glisse pas, entoure-moi de ton bras droit, lèves-moi et hop!), na de érzések? Rien.
Ültem ott üresen, egyre egyenesebb háttal, és minél tovább ültem ott, annál inkább lázított a kirekesztettség, az egyetlen érzés, amit a Szerelem ébresztett bennem. Két ember története érdekelt, amely nélkül a búcsújukkal csak valamely általános igazság, a memento mori szintjén lehetett azonosulni. Ha nem lett volna Jean-Louis Trintignant – a színész, aki a feleségét ápoló öregurat alakítja, és aki a valóságban két leányát is eltemette –, ha nem játszott volna olyan mélységben, hogy rávegyen, a kedvéért megtegyem, amit Haneke akar, azaz magam írjam bele, Márai szavaival, a Szentlelket, úgy menekültem volna ki húsz perc után a moziból, mint az egészséges ember a haldokló ágya mellől. Erőszakoskodjon mással ez az osztrák.
Hogy mi a bajom ezzel a 70 éves Gandalf-figurával, aki előbb kicsavarta Godard híres mondatát, úgy, hogy „a játékfilm másodpercenként 24 hazugság”, majd be is bizonyította? Az, hogy fekete mágus. Mintha akváriumüveg választaná el a kamera lencséjét a lelkektől, melyeket filmez, de úgy tálalja a filmet, mintha dokumentumfilmet mutatna – nem használ zenét, és valós időben forgat jeleneteket. Belefér a művészi alkotásba, hogy a saját ördögeit mutatja, csak ne hamiskodná, hogy azok valóságos, ránk-is-ők-várnak ördögök. A filmre férfidezodorként ülő krimiszag súrolja a giccs kategóriáját, miközben a világ hálás érte, hogy érzelmi involválódás nélkül lehet műkedvelő, a tárgy mindenkire érvényes és nyomasztó általánossága miatt.
Így szeretett bele a Szerelembe Amerika is. A halál témájú európai alkotásokra errefelé gyermeki tisztelettel néznek fel. Nem akarom azt mondani, hogy nekik ez magas, pedig kétségkívül az, ha hasonló csodálattal nézik Haneke filmjét, mint amellyel 1972-ben Bergman Suttogásait és sikolyait. Utóbbit nem jelölték egyszerre a legjobb idegennyelvű és a legjobb film kategóriában is (ami minden esetben lehetséges, ha egy filmet bemutatnak Los Angelesben), ahogy a Szerelmet, ami akkora pozitív megkülönböztetés, amekkorára csak Amerika képes, igaz eddig csak öt alkalommal történt ilyen az Oscar 85 éve alatt. Nem is nagyon akad amerikai kritikus, aki kritizálná.
Pedig úgy sejtem, ha az ember vissza akar adni ebből az életnek nevezett szimfóniából egy szeletet – talán azért, hogy jobban megérthesse azt –, nem spórolhatja ki belőle azt a reményt fakasztó meglepetést, amely feldolgozhatóvá teszi, hogy a koncert véget ér. Azt az emlékeket felbolygató, ami-itt-történik-az-enyém-is részt, amelyen olyan kiadósat sírtam Haneke filmje előtt. A ráadást.
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
Lapunk Michael Hanekével készült interjúját itt olvashatják.
(A cikkben korrigáltuk Jean-Louis Trintignant nevét, pontosítottuk a film Oscar-jelölését valamint kritikai fogadtatását.)
