Amikor Cate Blanchett, a szőke, kék szemű szépség királykék ruhában beült Charlie Rose, az amerikai Baló György fekete stúdiójába, hogy Woody Allen új filmjében játszott főszerepéről meséljen, valami történt abban a stúdióban. Mintha még egy lámpát felgyújtottak volna, és a néző kezébe tettek volna egy nutellás kalácsot. A karizmatikus és érzékeny Blanchett gondolataiba a mégoly gyakorlott újságíró sem tudott úgy belekérdezni, hogy az ember ne akarta volna őt ezért a legjobb lenne ezt a beszélgetést négyszemközt folytatni felkiáltással kizárni a stúdióból. Blanchett a legmegbízhatóbb forrása a Kék Jázmin kulisszatitkainak. Nem szerénységből, tényszerűen állítja, hogy Mr. Allen a komplex nagy női karakterek alkotója, és az a színésznő, akit egy-egy karaktere eljátszásával megajándékoz, élete egyik legnagyobb lehetőségét kapja. Azt is, hogy a forgatókönyv olyan ritmusban s oly gonddal van megírva, melyhez csak felnőhet a színész – benne van minden instrukció. Ami tiszta szerencse, mert Mr. Allen, amíg csak teheti, nem szólal meg a forgatáson.
Most, hogy New York attól hangos, hogy Woody Allen remekművel állt elő, Cate Blanchett véleménye a legmérvadóbb a miérteket illetően. Ami a kritikusokat illeti, akiket Mr. Allen arra a stréber szemüvegesre emlékeztet az általánosból, akit csak kiközösíteni esett jól, az elmúlt évtizedben két-három évenként menetrendszerűen fejet hajtanak: „Hosszú évek óta a legütősebb műve.” „A legjobban eltalált filmje a Match Point óta.” „Igazi meglepetés” – dicsérik, ahogy tették ezt két évvel ezelőtt az Éjfélkor Párizsban vagy öt éve a Vicky, Christina, Barcelona bemutatójakor. Kreatív kritikát utoljára – jaj, szó szerint utoljára – Roger Eberttől olvastam róla. Talán, mert évente kell neki előállni újabbal? Mit nem mondtak még el? Például azt, hogy ha kiegyensúlyozatlan a 48 alkotást felmutató életmű, melyek többsége box office kudarc, miért mégis, hogy majd minden szakmabeli a fél karját adná azért, ha legalább egyszer dolgozhatna vele? Miért szerződnek szerény költségvetésű filmjeihez a legnagyobbak? A Kék Jázminhoz Cate Blanchett?
Blanchett alakítja a középkorú és gyönyörű főhősnőt, aki beleroppan abba, hogy férjét és vagyonát elveszítve teljes létbizonytalanságba csöppen. Proletár környezetben élő húgánál keres menedéket, de nem restelli kritizálni az alantas életvitelt és a húgával boldogan élő, egyszerű férfit. A megalázott férfiban kegyetlen ellenségre lel, aki mindenre kész, hogy eltapossa.
Ez az alaphelyzet. Nem Woody Allen írta. Ismerős a gondolat, hogy „orvos szerettem volna lenni, épp csak nem bírom a vér látványát”? Woody Allen világéletében grandiózus tragédiaíró szeretett volna lenni, épp csak nem bírja az abszurd hiányát. Most az egyik legnagyobb amerikai tragédiaíróhoz, Tennessee Williamshez fordult alapanyagért: A vágy villamosa elé tart görbe tükröt. A főszereplőt New York-ivá tette, miközben a város maga – a Park Avenue és a luxuskülvárosi Hamptons – csak múltbeli emlékkép. Egy világ, amire jó emlékezni, ha mint az önámító főhősnő gondolunk rá vissza – de ami a 21. századi realitásban nem több, mint a korrupt Wall Street uralta csillogó morális szeméttelep. Amíg Annie Hall lógó férfiruhákban a divat előtt járt, és boldog volt a Queensboro híd lábánál egy lökött komikussal lődörögni, addig Jázmin harmóniáját a Louis Vuitton táska, a naponta csináltatott frizura és manikűr biztosítja, meg a pezsgőfürdő a 30. emeleti penthouse-ban. A férfi? Wall Street-i arc. Természetesen svihák. Manhattan az Annie Hall óta sokat, a gazdasági világválság okainak feltárása után azonban semmit sem változott: itt az boldog, akinek van mit a tejbe aprítania. A többiek csak addig, amíg fent tudják tartani a majdnem látszatát. Erre külön üzletág épül – hamisított márkák, olcsó szépségipar, valamint önámítók ezrei, akik harmadmagukkal bérelnek 30 négyzetmétert, csak hogy a downtowni Greenwich Village-ben élhessenek. (Aki azt gondolja, hogy lehet „New York-inak” lenni Brooklynban, Queensben vagy urambocsá! New Jerseyben, az ne is üljön be a filmre: a poénok felét nem fogja érteni. Valamint ne üzenjen a Facebookon – engem sem fog soha érteni. Manhattanben még a hajléktalanok is sznobok. A szó legpozitívabb értelmében.)
Bárki rajongót megkérdezünk, azt feleli, hogy nincs az a Woody Allen-film, amelyről az ember ne azzal a harmonikus érzéssel jönne ki, hogy végre igaz mesét hallott erről az életnek nevezett vidám küzdelemről. Rajongókból van kevesebb. Egy amerikai vagy boldog, vagy átmenetileg boldogtalan. Az átmenetileg boldog státusz, amellyel Woody Allen operál, befogadhatatlan koncepció. Csakhogy ezúttal a főhős, ha vicces is, mégis egyértelműen boldogtalan. Talán azért szeretik a Kék Jázmint itt a tengerentúl, mert a nevettetéssel együtt is komolyan tudják venni. Jázmin megmarad tragikus hősnek, de hogy valóban az, hogy van tragikus vétség, az a filmbeli csavar, és aki tudja, hogy mi hozza a tragédiában a katarzist, az nem lepődik meg a film végén, mint sok New York-i („Soha nem fejezett még be így filmet!”), csak nyel egyet csendesen.
A július végi premiert követő partiról tudósítva azt írta a New York Times, hogy az estéről csak a rendező hiányzott. Sajtósa a következő SMS-t kapta: „Dél-Franciaországban vagyok, ezért nem tudok ma este ott lenni. Bárcsak New Yorkban lennék, de hát nem vagyok.”
Hogy Mr. Allen már a levendulamezők szomszédságában forgat, azt is jelenti, hogy a következő filmjében sem tér vissza New Yorkba. Merthogy ugyan könnyedén nevet a város ellenpontjául választott játék városon, San Franciscón (Kivel kell itt ágyba bújni ahhoz, hogy kapjak egy vodka-martinit?), vagy Los Angelesen, ahol kizárt, hogy felbukkan tavasszal, még ha Cate Blanchett veszi is át a Kék Jázminért az Oscart. (A városban, ahol „az egyetlen kulturális élmény, hogy piros lámpánál lehet jobb kanyart tenni”?) Csak New York kemény dió mostanában. Cate Blanchett, akinek feltűnt Woody Allen mély empátiája Jázmin karaktere iránt, megkérdezte, nem gondolt-e arra, hogy neki kellene Jázmint játszania. Mr. Allen, aki Jázminhoz hasonlóan egy családot elveszített New Yorkban, elgondolkodott. Majd megrázta a fejét: „Túl vicces lett volna.”
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
