Film

Vérző papírhold

Nick Rowland: Veszélyes nevelés

  • - ts -
  • 2025. december 3.

Kritika

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Peter Bogdanovich 1973-ban (valamivel túl a harmincon, legtermékenyebb és legragyogóbb alkotói korszakában, két évvel Az utolsó mozielőadás, s eggyel a Mi van, doki? után) jött ki a Papírholddal, amelyben egy fiatal férfi és egy kislány menekülnek a világ elől a nagy gazdasági válság idején, Kansas államon át a missouribeli St. Joseph felé. A pacák szélhámos, a leányka árva. Lehet, hogy apa és lánya, de a férfi tagad (a rendező azzal bolondítja meg kicsit a dolgot, hogy Ryan és Tatum O’Neallel, tehát apával és lányával játszatja el a szerepeket). Joe David Brown regénye Bogdanovich adaptáció­jában faulkneri húrokat penget melankolikus akkordokba rendezve: meg kell őket zabálni, a háttérben pedig vígan duruzsol az a Közép-Nyugat, amely már szinte Dél. A történet vége is ennek megfelelő, nem is annyira Faulknerhez, mint a korabeli hollywoodi sztenderdekhez kanyarítva.

Clint Eastwood húsz évvel később, az 1993-as Tökéletes világban már egy szökött fegyencet (jaj, szegény csak kisebb lókötészetért töltötte büntetését, azt is rendőrfőnöki közbenjárásra, más legfeljebb próbaidőt kapott volna ilyenért) űz Texasból Alaszka általános irányába (ám, amikor szorul a hurok, Mexikó lesz belőle, kell-e mondani, későn). Kevin Costner és az előbb túszként, majd a rossz példa hatása alatt szinte önként vele tartó kisfiú útját már sajnálatos halálesetek kísérik, mindig kéznél vannak a fegyverek, vagy legalábbis a szereplők egy része abban a hitben cselekszik, hogy a másiknál (is) van fegyver. A vége ennek megfelelően is kard általi.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A pribék és áldozatai

Vannak példák a filmtörténetben, amelyeknek kiindulópontja az egykori áldozat jellemzően váratlan, ritkábban tudatos találkozása börtönőrével/kínzójával. Liliana Cavani Az éjszakai portásától Denis Villeneuve Felperzselt földjén át Jonathan Teplitzky A háború démonjai című filmjéig találhatunk néhány (nem olyan sok) példát erre az alaphelyzetre.

Táborlakók

A holokauszt történetének van egy makacsul újratermelődő perspektívája: Auschwitz mindent elnyel, a többi helyszín pedig vagy ennek a gravitációs mezőnek a peremére szorul, vagy egyszerűen kiesik a látómezőből. Szécsényi András Csereláger című könyve nem akar leszámolni ezzel a perspektívával – csendesebben, de határozottabban tesz mást: elmozdítja.