Az olvasói leveleknek erejük van. Nem olyan régen kettő is érkezett Budapestről ultimátummal. Az egyik a szerkesztőtől, aki vagy svájci óra megbízhatóságával érkező kéziratot akar látni, vagy semmilyet sem. A másikat olvasó írta, akinek kíváncsisága, hogy milyen lehet New York ezüstszürke járdáját róni a pesti aszfalt helyett, felülkerekedett a „nyavalygós”, „spleenes”, letagadhatatlanul „kelet-európai” tollból fogant cikkek iránti ellenérzésén, és arra kérte az írót, tegyen úgy, mintha jól érezné magát ott idegenben. No, nem maga miatt, „hanem miattunk, akik itt robotolunk a szürke hétköznapokban”. Írjon olyat, „amitől, amíg olvassa az ember, felderül”. Magyarul, azt kérte, legyek amerikaibb. Eljött hát az ideje, hogy megosszam a legfontosabb pozitívumot az országról, ahol elidegeníthetetlen jog boldogságra törekedni, és ahol ennek megfelelően az ember csak boldog lehet, boldogtalan legföljebb átmenetileg – cirka egy mozifilm hetvenedik percéig.
Egy fiatal nővel kell kezdenem. New Yorkban él, de nincs otthona. Ha meg akartok nála szállni, nem érdemes az utolsó percnél előbb elkérni a címét: egyik hónapban harmadmagával él a kínai negyedben, a következőben valaki luxus pied-á-terre-jében vendégeskedik, tavasszal a brooklyni fák alatt kocog, nyáron egy New York állambeli kisváros erdejében gyűjt gondolatokat – egyetlen biztos címe: a raktáré, ahol a cuccait tartja. A foglalkozása olyan, amelynek művelését New Yorkban csak a gazdagok engedhetik meg maguknak – így aztán leginkább mással foglalkozik. Nagyon szociális, és nagyon magányos. A férfiak nem találnak fogást rajta. Mindig jókedvű, azt gondolnátok. Nehezen szedi össze magát, a körülötte lévő tárgyakról nem is beszélve. Zokniban alszik. Állandóan tükrökkel szemez. Kihasználják, mert csak fél lábbal szökdel a földön, és szeretnek a társaságában lenni, mert igen szórakoztató. Ő Frances, akit Noah Baumbach rendező adott ehhez a cikkhez kölcsön, akinek Francesről szóló filmjét október végén vetítik a magyar mozik. Meg fogjátok találni, mert a film címe Frances Ha.
| ||
Egy fiatal férfival folytatom. Nyolc évvel ezelőtt ismertem meg, kritikákat írt a filmekről, amelyeket én forgalmaztam. Nyolc év alatt alig változott valami, jóllehet ma én írok filmekről, amelyeket ő forgalmaz, a budai teret pedig, ahol szép lakása van, átkeresztelték. (A szerencsés magyar lakást kap a szüleitől, a szerencsés amerikai diplomát.) Élettársról nem tudok, de ez semmit sem jelent, én messze élek, a barátom meg nem nyilatkozik szívügyekben. De a lányok nem találnak fogást rajta. Meleg étel helyett filmeken él. Karosszék helyett moziszék, televízió helyett vetítővászon van a nappalijában. Legközelebb megkérdem, megvédte-e már a diplomáját, mert halogatja a stresszel járó dolgokat. Ha ismeretlen vagy éppen ha ismerős számot ír is ki a mobilja, például, nem veszi fel. Kihasználják, hogy igen jó szíve van, ezért aztán próbálja nem mutatni azt. Róla még nem készült film, ha rajta múlik, nem is fog, miközben Frances Ha története az övé is, mint mindannyiunké, akik úgy léptünk a felnőttkorba, mintha a fogunkat húznák. (Így utólag teljes joggal.) Az alapprobléma szempontjából tehát lényegtelen, hogy a Frances Ha New Yorkban játszódik. Csinálhatott volna hasonlót Török Ferenc is, ha felveszi a fonalat a Moszkva tér végéről. Mégis a legfőbb különbség köztünk és a kaliforniai Frances között, hogy ő, ha fizetnének érte sem mutatná, mekkora súllyal nehezedik rá a pénzszűke és a magára hagyottsága.
Slamasztikából van elég Amerikában is. Aki nem hiszi, olvasson híreket, mert egy pozitív cikkben mégsem fejtegethetem az amerikai kincstár közelgő csődjét, törvényhozóik impotenciáját vagy azt a fél Budapestnyi amerikait, aki (első körben) két hétre munkanélkülivé vált. De hozzáállásukat a krízishez igen, amely ugyan gyerekes, de talán épp emiatt küzdőképes. Mint egy csapat Don Quijote igazi fegyverekkel, akik nem mindig járnak pórul. Azok közül, akiknek volt gyerekszobája, kevés akad, aki ne figyelne rá, hogy csak optimista érzéseket közvetítsen, akit ne az inspiráló helyzetek érdekelnének igazán. Amikor Sophie, Frances barátnéja elmeséli, milyen rémes is neki Japánban, ahová Wall Street-i vőlegényét követve költözött, és ahol többek között elvetélt, Frances megjegyzi:
„De hát a blogod alapján boldognak tűntél.”
„Az anyám nem olvasná, ha depressziós lenne” – feleli Sophie, és bár Frances rávágja, hogy az ő anyja viszont igen, amikor utóbbi telefonál Kaliforniából, mégsem arról számol be neki neki, hogy érzi magát alkalmi pincérként az isten háta mögött, ahol 27 éves létére volt gimis kollégiuma szobájában él, hanem örömhírként azt újságolja, hogy az erdőben nincs lehetősége elkölteni a megkeresett pénzt. A hozzáállást gondolhatnánk önfegyelemnek is, pedig kívülről jön: az amerikai társadalom csakúgy, mint az olvasó, aki a levelet küldte, az élet sötét oldaláról szóló történeteket csak addig tolerálja, amíg azok happy enddel végződnek. Ha az sincs, jobban teszi az ember, ha minimum úgy adja elő a kínjait, mint Woody Allen, különben a kutya nem lesz rá kíváncsi.
Hol máshol indult volna ellenkampány a pozitív gondolkodás mantrájával szemben, mint Amerikában. A „Negatívok” csoportja, egyetemi tanárok, kutatók, szociológusok és más értelmiségiek azzal érvelnek a túlzott mosolyvilág ellen, hogy olyan veszélyekhez vezethet, mint a gazdasági világválságot kiváltó ingatlanpiaci buborékok. Tévképzet, hogy elegendő megálmodnod és erősen hinned abban, hogy megkapsz valamit – saját házat például –, és már valóra is vált. Nem árt, ha vannak álmaink, de az sem, ha tudjuk, mekkora részét kaptuk hitelre.
Végérvényesen felnőtté akkor válunk, amikor elveszítjük a minket felnevelőket. A szüleimtől hallottam így, és mint azon becses dolgok egyikét, melyet teljes egyetértésben vallottak, komolyan vettem. Mégis, ez az utolsó, legkomolyabbnak látszó lépcsőfok kapja a legkevesebb reflektorfényt. Teljes diszkrécióban történik, mert a másik gyászába senki nem dugja az orrát, és mert a valóban komoly dolgokkal egyedül maradunk. Nem úgy, mint a felnőttség/boldogság fokmérőiként felállított szentháromsággal – munka, lakás, család –, amely nélkül talán már nem tudnánk, mikor illik boldognak lennünk, de amelynek a kipipálásáért folyó maraton alatt sokszor épp azt felejtjük el felismerni, hogy mi tesz minket valóban boldoggá.
A boldogtalanságnak átmeneti státuszt adni fontos életstratégia.
Legalább annyira – véli az amerikanizált kelet-európai –, mint nem letagadni a létezését arra a cirka hetven percre, amíg belénk száll.
