Élet + Mód

Kábé a meccs huszadik percében, pedig akkor még 0-0 volt az állás, és nagyon nem volt kibékülve Sztoicskov csatárral. Itten most a győztesekről kellene írni, de nekem a vesztesek sokkal szimpatikusabbak általában, nem én tehetek róla, talán a külvárosi klíma teszi.

Magyarországon négy csapatnak szokás drukkolni a vébén. Brazíliáról az ember hét- és tízéves kora között megtanulja, mit jelent, megszerzi az aktuális gombfocicsapatot, tizenegyedik szülinapjától kezdve sárga mezben alszik. Hasonló alapokról szurkolnak sokan az olaszoknak és az angoloknak, a negyedik lehetőség pedig Hollandia, talán mert végül mindig elbuknak, talán az Ajax miatt, vagy csak mert olyan megdöbbentően normális ország.

A fiktív portugál dialektusok lelkes feltalálói, Faragó Richárd és Hajdú B. István távozása legfeljebb profiltisztításnak lehetett szánva, fiatalításra senki sem gondolt, pedig érdemes lett volna. A két Romáriuval az ő nyelvészeti leleményükön kívül a világon semmi baj nem volt. Jó, Faragó erős izgalmi állapotban irtózatosan kukorékolt, egyébként azonban felkészült, lelkesedett, Hajdú B. pedig még egy telesportos öttusa-összefoglalóból is képes volt valami átgondoltan poénos marhaságot kanyarítani.

Csukás István lebukott: végre megvan, honnan veszi azokat a megfejthetetlen kóbormacska-neveket. Oriza Triznyák például évtizedek óta nyugtalanít, a dalai viceláma, Õszentsége Szakja Trizin magyarországi látogatása óta azonban homlokomon kisimultak a ráncok.

Tibet évtizedek óta vívja kilátástalan harcát egy böhöm nagy ország ellen, ami egyszerűen rátelepült, és gátlástalanul gyilkolt, telepített és épített a saját értékei szerint. Tibet egy független, erős és csodálatos ország, ami (ha nem most, hát holnap) leválik erről a béna sárkányról, és önálló lesz. Ennek az országnak egyik képviselője válaszol most a MaNcs kérdéseire.

Ez a kislány, hogy ennek micsoda egyensúlyérzéke van! Ahogy ebben a partiban balanszírozott! Hát az valami csodálatos! Micccsoda egyensúlyérzék! - a beszélő nyilvánvalóan hülye, Polgár apuka is szívesen szabadulna már tőle, de a visszataszító rokkagép csak mondja és mondja, mint aki tegnap végzte el az idióta gesztusok tanfolyamát. Nem ő az egyetlen érdekes ember a nézőtéren.

Ravanellit influenza (!!!) miatt hazaküldték, a vénséges vén Bergomi a cseresorban, a hentes-mészáros vonal tehát mellőzve. Maradt a ragyogás, megannyi élő Raffaello-modell patyolatfehér mezben, akik világbajnokságot nyerni jöttek, és ezt akár komolyan is gondolhatják. Úgy tűnt, ez itt az olaszok napja, az ellenfél nem tényező. Chile válogatottja az egy szem Zamoranót (aki, valljuk meg, azért elég nagy király a Real Madridban) leszámítva, nevenincs zenészek gyülekezete.

Na ilyen meccset már láttam. A két, kiöregedőfélben leledző csapat pontosan azt nyújtotta, amit el lehetett várni, azaz semmit, akár a nyugdíjas csigaszedők, ott röfögtek a címeres mezben, aztán egyszer csak Ilia bumm, gól, mondták, milyen szép. Ültek körülöttem, ilyenkor mindig ülnek, ők mondták, én is mondtam, ja, milyen szép. Tényleg szép volt. Azt is mondták, hogy a kolumbiaiak azért játszanak ilyen vehemensen, mert ha nem nyernek, akkor lelövik őket, meg azt is mondták, hogy kokain. Mind a kettőt negyvennyolcszor, pedig már előszörre is olyan volt, mint a Pintér Sándor kinevezése: megindokolhatatlan és szomorú. Nem lehet többé nevetni, mert az epénket rágja az idő. El kéne menni innen, hamarost.

Derék perzsáink, mármint a vezetők mindent megtettek a csapat nyugalmának érdekében, hitték ők. Azt a javaslatot, hogy a szálláshelyen belül minimecsetet építsenek, és a vb ideje alatt a városka hölgylakói csadorban mászkáljanak, ugyan "Mega-kisfaszom!" felkiáltással elvetette a helyi képviselő-testület, de az alkoholtilalomra való kérést akceptálták, ezenkívül minden szobába tévét szereltek, merthogy azt nem tiltja a Korán. A hálátlan focisták válaszképpen becsempésztek x liter bort, bónuszként néhány ledér leányzóval, és amúgy istenigazából beszittyóztak. Egy egész csapatot persze nem lehet hazaküldeni, a fatva kihirdetése meg ráér otthon. Ott áll tehát az iráni válogatott a pályán, szemben a jugók. Mijatovic csatárzseninek olyan a búrája, mint Marinko Magdának, csak néhány fokkal butább. Az irániak viszont láttak már otthon is ezt-azt, ennek megfelelően esélytelenség ide vagy oda, simán lefocizzák déli felebarátainkat. Bár a kaput nem találják el.

Szólt, nézzük együtt, a BEK-döntőn is bevált, régen volt, nyert az Ajax, Kluivert gólját nem is akarta elhinni, csak a repléjnél üvöltött föl. Ajax-mezben most is, sál, ha gólt rúgnak, ne nagyon ölelgessem, a pitbull még félreérti, maradok nyugton. Nem félek, nincs gól, a belgák néha kijönnek az ötösről, holland kapus költői magányában, kapufa, Alatta van der Sar. Barátom üveg sört szorongat, persze Amstel, figyeld meg, találnak egy gólt, mármint a belgák, figyelek, ezek sose, erre Wilmots majdnem bemelleli, simán nyertek, irigylem a barátomat, aki szurkol, már fehér a sörösüveg nyaka. Persze én is a hollandoknak, ki nem, aki magyar, holland, ők is kétszer bukták el a döntőt, holland-magyar közös határ, egy könnytenger mossa partjaink. Mit izgulsz, ez nem az Ajax, csak az egykori, Ajex, Overmars, régi kedvencem, Cruyff legendás 14-es mezében, átmegy a jobbszélre, hiába, Kluivert alibizik és pöcsöl, mér nem hozza már le, na, a bíró leveszi a pályáról, könyöklés, Staelens, aki eddig csak rúgott, harapott és körmölt, most okosan nagyot esik. Barátom káromkodik, enyhe rasszizmus, istenem, a balbekkiskolában tananyag. Egy belga cserénél kiírják, Winter helyett Bergkamp, aztán igazándiból is, majdnem gólt lő, majdnem. Seedorfot leviszik, barátom megint beindul, nem felejtette el neki azt az EB-tizenegyest. Mér nem lövik át őket, hol van Jonk, bejön, de öt kűman kéne. Riporter is a hollandoknak jóestétjószurkol, a végére szinte átállok, barátomra nézek, s pitbulljára, mégse. A csereként beállt zaire-i belga egy ütemet késik, ha ez gól, barátom ma szobapálmának álcázva Nigériának szurkol. Vége, csend van, barátom sebeiről a pitbull hessegeti a legyeket. Vigasztalom, Mexikót és Koreát kitömitek, út a döntőig, ahol persze kikaptok tizenegyesekkel, a belgáktól, harmadszor se sikerül, a pitbull is mérgesen néz. Dia-dia, Hollan-dia, nincs még vége, három a holland igazságtalanság.

Aki az idén nyáron jár az Erzsébet híd budai hídfője alatt, teleszívhatja magát a hídról épp lecsukló piros hetes kipufogógázán kívül a felújított park békebeli levegőjével is. Ott van a Platán, hivatalosan Erzsébet híd presszó, ahol esténként olyan nyüzsgés folyik a kerthelyiségben, hogy ülőhelyet nem is érdemes keresni.

Avatatlan fülnek a forgó nem más, mint a hajjal rendelkező ember fején kisebb-nagyobb számban előforduló frizuraalakító egység. Aki azonban megfordult már SZOT- vagy vállalati üdülőben, szak- vagy úttörőtáborban, tudja jól, hogy a forgó sportág.

Képzeljük el, és mért pont ezt ne képzelhetnénk, hogy mégis lesz vébé: a lapzárta pillanatában ugyanis még bármi lehet; például az, hogy az Air France-pilóták cakompakk elsztrájkolják az egészet, a sebtiben felavatott gyepeket eurokompatíbilis lábasjószágok rendelkezésére bocsátják, a tévé meg az ukrán tekebajnokságot adja helyette, lassításban nézhetjük végig negyvenhétszer, amint Popovalenkov a Donbasszból elgördíti legendás kilencesét, hat bábu, két néző meg valami hivatalos személy.

Hajrá, brazilok, bődül el mellettem egy nagydarab ember a katafai pálya szélén, miközben a partjelző vigyázzba vágja magát, és -szakzsargonnal élve - lesen állítja meg a katafaiak előretörő csatárát. Jól van, Béla, te legalább józan vagy, magasztalja föl a zászlós embert Ruszki, az alsóberkiek egyik vezérszurkolója. Különösebb tétje már nincs a mérkőzésnek, Brazília, vagyis az Alsóberki FC már két héttel ezelőtt megnyerte a körzeti bajnokságot, miután a Rönök SE elleni derbit a 70. percben, 12-0-nál, komolytalan játék miatt lefújta az ügyeletes sípmester.