A műszaki ellenőr mellett a bivalyok is közelről figyelik az építkezést, amely Mórahalom mellett, a Nagyszéksós-tó partján zajlik. Ezt a munkások mesélték, de a főépület mellett egy szép nagy lepény is erről tanúskodik.
Abban a házban olyan kiállítás készül, amely a százhektáros Nagyszéksós-tó és a Körös-éri Tájvédelmi Körzet mellett a többi közeli természetes vagy természetközeli élőhelyeket mutatja be egy-egy érdekességen keresztül, például egy körben futó vászonnal ellátott vetítőteremben, panorámafilmen. Nem az a cél, hogy a látogató mindent megismerjen, hanem az, hogy kedvet kapjon kimenni és megnézni mindazt, amire felhívja a figyelmét a kiállítás.
A látogatóközponttal együtt öt kilátó épül, továbbá tanösvény, játszótér, kültéri foglalkoztató és egy gólyamenedékház. A gólyák 95 százaléka villanyoszlopon fészkel, emiatt sokat ér áramütés. A bajba jutottak egy részén lehet segíteni, de ha maradandó a sérülés, és a gólya nem tud többé repülni, fészket akkor is tud rakni védett körülmények között. Itt erre lesz lehetőség.
Ez a Kiskunsági Nemzeti Park és a mórahalmi önkormányzat közös beruházása, amelyre nagyrészt európai uniós forrásból, a Környezeti és Energiahatékonysági Operatív Program Plusz keretében 1,4 milliárd forintos vissza nem térítendő támogatásból készül. Az építkezést jövő szeptemberre fejezik be.
Negyven éve álmodozónak nézték volna azt az embert, aki olyat állít, hogy Mórahalom vállalkozásai a turizmusból fognak élni. Ma a fürdő, két szálloda, szálláshelyek sora fogad vendégeket, akik együtt évente két-háromszázezer napot töltenek el a városban és környékén. Elsősorban a fürdő kedvéért jönnek.
A kínálatnak tizennyolc éve része a Nagyszéksós-tó mint természeti érték. Ez eredeti állapotában egy klasszikus szikes tó volt. Térképen régóta jelölték, elsőként 1864-ben a szegedi ’48-as katonatiszt, jogász és vadász, Okrutzky (később Abafi) Aurél (1824–1902) írt róla. Csalódás volt számára az a kirándulás, mert nem volt csónak a tavon, így nem tudtak beevezni, sík víz volt az egész kevés náddal, és nem tudtak lőni semmit. A következő kép a huszadik század nyolcvanas éveiből való, Csizmazia György írta le a Mórahalom történetét bemutató monográfiában. Száz év alatt a szikes tó kezdett átalakulni eutrof, édesvizű tóvá, tavirózsa, nád, gyékény nőtt benne. Idővel a vízügy vésztározóként számított rá, ennek megfelelően üresen tartották, és csak annyi víz maradt benne, amennyi a nyitott zsilipen át már nem tudott kifolyni. Az ezredfordulóra nagy kiterjedésű kiszáradt tómeder lett, amelyet benőtt a nádas.
Tudni lehetett: ha vizet kap, valahogy sikerül megritkítani a növényzetet és helyreáll a 19. században ismert állapot, nagyon értékes élőhellyé válik.
„A helyreállítás 2007-ben kezdődött, az önkormányzat a kezdettől a nemzeti park mellett állt ebben a munkában” – mondja a Narancs.hu-nak Krnács György, a Kiskunsági Nemzeti Park természetvédelmi őre. – „Az volt az első közös beruházás, határmenti interreg-pályázat révén. Azóta többször is pályáztunk közösen, amikor volt lehetőség rá. Legfőbb tervünk az volt, hogy eltávolítjuk a nádat. Ezt meg lehetett volna tenni kotrógépekkel is, elszállítva a nádkotút, gyökeret, de ez nagy költséggel járt volna, és egyáltalán nem biztos, hogy a tó egész területén lett volna megfelelő hatása. Inkább a legeltetést választottuk, bivalyokkal. Ilyen élőhely-rekonstrukció indult máshol is, a Hortobágyon, Békés megyében, Pusztaszerre is kerültek bivalyok az ezredfordulón, de sok tapasztalat akkor még nem gyűlt össze. A bivalygulyát meg kellett szokniuk az embereknek, a bivalyoknak is a helyet. Egy időben a növendékekkel együtt száz-százhúsz állat vándorolt keresztül-kasul a Nagyszéksós-tavon, ami hektáronként egy bivalyt jelent és így elég nagy legelőnyomást.
A célt 2020-ra sikerült elérni, az állatok kiették a mederből az összes nádat.
Húsz bivallyal sosem jutottunk volna el idáig. Mostanra csökkent az állomány, amennyien vannak, szinten tudják tartani az elért eredményt. A tó és környéke madárparadicsommá vált.”
Először két megfigyelőtorony és egy tanösvény épült. A sekély tó önmagában nem volt látványos, a bivalyokkal együtt azonban népszerűbb lett, mint amire a nemzeti park vagy az önkormányzat számított. Felújították mellette a tanyai iskolát, a valamikori madzagvasút állomását, szálláshely létesült. Esküvői fotóháttérként is beváltak a tóban dagonyázó fekete jószágok. Közel van két nagyváros, Szeged, a szerb határ túloldalán Szabadka, a kilátókat közúton és kerékpárúton is meg lehet közelíteni. Egyszer egy rendezvényen, amelyet a bivalyrezervátum épületében tartottak, kilátással az egyik toronyra, Krnács György elkezdte számolni a látogatókat, és az aznapi látogatószámot egy évre vetítve nagyjából tízezer fő jött ki. Látszott, van értelme tovább bővíteni a látogatóközpontot, és megmutatni most már azt is, milyen izgalmas munka a természetvédelem. Ezért gondolták el a mostani beruházást.
„A legértékesebb védett területek általában az Isten háta mögött vannak, földúton lehet odajutni, és a látogatást is korlátozni kell” – mondja Krnács György. – „Ezen a helyen azonban a tömeges turizmust is ki lehet szolgálni úgy, hogy nem okozunk vele kárt a természetnek. Ez a tó eleve kultúrtájba illeszkedik, szinte a partjáig szántják. Az emberek jelenléte miatt is alakul a madárvilág, de még így is sokkal színesebb, mint a korábbi állapotokban, és gond nélkül bemutatható. A Nagyszéksós-tó idővel egyre értékesebb lesz, mert a szikes tavaink lassan eltűnnek. A nyolcvanas évek második felében a kisteleki Müller-szék vagy a pusztaszeri Fülöp-szék kivirágzott sóval borított terület volt, zsombékokkal. Ezek a helyek mind megváltoztak, ez az élővilág változásával is jár.”
Azt, hogy a Nagyszéksós-tó két évben is kiszáradt, a hírek összefüggésbe hozták a Homokhátságot és az egész Kárpát-medencét sújtó klímaváltozással. Egyenlőtlenül oszlik el az a kevés csapadék, ami ide jut, és hosszabbak a forró időszakok. Ez valóban hat a tóra, de Krnács György azt mondja, a szikes tavak életében a kiszáradás is természetes jelenség. Az építkezés miatt egy ideig jól is jött a száraz meder. Ezután azonban, ha kell, több forrásból kaphatnak vizet a csapadék mellett. A Tiszától Mórahalomig vezetett csatorna révén lehet venni öntözővizet, ha szükséges. Néhány százalékban az is hozzájárulhat a tó szintjének megtartásához, hogy kiépült a tisztított szennyvizet idáig vezető rendszer. És mivel ugyanolyan ásványianyag-összetétele van a mélyről is táplálkozó szikes tó vizének, mint a fürdőben használt termálvíznek, elvileg onnan is érkezhet valamennyi utánpótlás.
„Ez a tó olyan érték lett itt, amire mindenki büszke. Ha tényleg gond lenne, szerintem az emberek bögrével is hordanák bele a vizet” – mondja Krnács György. – „A gazdák ingyen elhozzák a szabálytalan formájú répát, krumplit, más zöldségfélét, amit az áruházláncok nem vesznek át. Ezt kapják az állatok, amikor kevesebbet tudnak legelni. Nemrég szóba került, hogy a város címerébe bevennék a bivalyt. Ez is nagy dolog, azok után, hogy ez az állat majdnem eltűnt Magyarországról. Ázsiai eredetű, mocsaras vidékeken őshonos, ezért a füves pusztákon legelő fajokhoz képest más a szocializációja. Van egy vezértehén, együtt járnak, hanggal kommunikálnak. Míg a szürkemarhák ellökik a hozzájuk közelítő idegen borjat, nem hagyják szopni, a bivalyoknál minden tehén vigyáz minden borjúra, és egymásét is megszoptatják.”
„Óvodáztatnak: összeterelik egy kupacba a borjakat, két-három tehén vigyáz rájuk, a többiek legelnek. A bivaly könnyebben szelídíthető, mint a szürkemarha, igavonó ereje is sokkal nagyobb, könnyebb kocsi elé fogni. Egy hibája van: ha nagy melegben vizet lát, megindul, kocsistul belemegy, és addig marad benne, ameddig kedve tartja. Dolgozott itt egy gulyás, aki korábban börtönőr volt, kemény magánéleti válsággal küszködött, amikor ide került. Itt megtalálta a helyét. Súlyos betegségben halt meg, de amíg itt volt, nagyon jól érezte magát. Jöttek a turisták, beszélt nekik a bivalyokról a karám előtt. Közben beszólt, kihívott egy tehenet a csordából, az odaballagott hozzá. Vakargatta, miközben beszélt. Rászólt, hogy most már feküdjön le, a tehén leheveredett, ő pedig a lapockáján állva fejezte be a mondandóját. Nagyon érdekes állat, most már szinte mindegyik nemzeti parkban van belőle, néhány önkormányzat szintén próbálkozik a tartásával, és gazdák is elkezdték venni, hobbiállatnak. Sok mindent elképzeltem annak idején arról, hová jutunk el ezzel a munkával 5-10 év múlva, de arra nem számítottam, hogy nagyapák hozzák el az unokáikat, és mutogatják lelkesen, hogy ilyen bivalyok húzták az igát az ő gyerekkorukban.”
Szerkesztette: Fazekas Zsuzsanna
