Tekinthető-e személyi kultusznak, ami Orbán Viktor körül van?

Belpol

Mindent háttérbe szorít a váteszként fellépő miniszterelnök alakja: imázsában már nemcsak a párt lett ő maga, de az egész magyar nemzet is, miközben valamiféle kegyként mutatja be, ahogy kezet fog egy szavazójával. Történészekkel próbáltuk megfejteni a jelenséget.

Úgy tánik, a Fidesznek nem lesz választási kampánya: a tizenöt éve uralkodó kormánypárt az elmúlt hónapokban látszólag végleg átalakult Orbán Viktor feltétlen támogatóinak körévé, amiből csak Lázár János egyéni szereplései lógnak ki nagyritkán. Nincsenek illúzióink, a Fidesz már hosszú ideje Orbán Viktor pártja, de 2025-re mintha valami megváltozott volna önmaga reprezentálásában: ameddig a saját fanatikus rajongóit sokáig inkább némi álszerénységgel tűrte, Orbán ezúttal maga töltött fel egy videót a Harcosok Klubja névre hallgató Facebook-kommandójának találkozójáról, amin egy résztvevő vall arról, hogy 1989 óta „van egy álma, kezet fogni Orbán Viktorral”. Orbán pedig akkora hős, hogy felpattan a színpadról, felsegíti a hölgyet, majd teljesíti a keszthelyi asszony élete álmát, és kezet fog vele. Már az sokat mond, hogy a miniszterelnök nem ellenkezett, nem relativizálta saját szerepét, hanem megtette, majd a stábja feltöltötte Facebookra, majd az egyik online harcosa szinte könnyfakasztóan írta le, micsoda tett volt Orbántól, hogy kezet fogott egy földi halandóval. Aki nagyon el akar merülni a Fidesz mélységeiben, az olvassa a kommenteket: a harcosok egy része azzal büszkélkedik, ki hányszor fogott már kezet Orbán Viktorral.

Szijjártó Péter az idei Conservative Political Action Conference (CPAC) elvenezésű amerikai bulin egész pontosan helyre tette azokat, akik világnézetekben, pártszövetségekben és hasonlókban gondolkoznak: „Nekünk, magyaroknak Orbán Viktor a jövő” – mondta a külügyminiszter, miközben elég csak rákeresni Google-ben az „Orbán Viktornak igaza volt” kifejezésre, és látjuk, hogy a NER különféle szintjein Menczer Tamástól kezdve a Megafon hőbörgőembereiig milyen erősen sulykolják az elmúlt hónapokban Orbán váteszi képességeit. Az internetre feltöltött videók alapján már rég nem csak tömegek skandálják Orbán jelenésein a „Viktor, Viktor!” örökbecsút, de focimeccseken nemzeti színű zászlókra írják rá a keresztnevét, a leginkább lelkesek pedig (lásd: Pataky „Elhagyomavárost” Attila) olcsó kínai poliészter pólókra nyomják rá Orbán arcképét „The leader of Europe” felirat kíséretében. Ezek már nem elszigetelt, mindenhol megtalálható bolondériák, hanem az, amit a Fidesz – tehát Orbán Viktor – közvetíteni akar magáról a nyilvánosság előtt.

 
Pataky Attila, amikor épp ezen a bolygón van
Forrás: Pataky Attila Facebook
 

Az Orbán köré épülő kultusz régóta téma, de az elmúlt hónapokban ez már nem kísérőjelenség, hanem maga a lényeg: minden családbarátság, minden adókedvezmény és egyéb intézkedés be van nyomva a fő üzenet alá, ami szerint Orbán Viktor nem csak miniszterelnök, hanem egyszemélyben nemzetünk sorsának irányítója, vizionárius zseni, akinek hátára felkapaszkodva talán kicsit mi, átlagemberek is részesülhetünk a zsenialitásból.

Nevezhető ez már igazi személyi kultusznak? Először is érdemes átvenni, mi is a személyi kultusz: a legrövidebb definíció szerint egy politikai vezető államilag kikényszerített, rajongásszerű, hős státuszba emelt tisztelete, gyakran a propaganda és a média manipulációjának segítségével. Magának a személyi kultusz kifejezésnek van némi politikai terhe, hiszen a hruscsovi Szovjetunióban kezdték nagyon gyakran használni, amikor meg akartak szabadulni Sztálin örökségétől, az egyik fő problémának pedig a diktátor köré épült személyi kultuszt nevezték meg. Ebben a fajta propagandában volt része természetesen Magyarországnak is, ahol 1956 előtt Rákosi Mátyás lett a tökéletes ember, akinek arcképével úton-útfélen találkozhatott a szerencsétlen magyar állampolgár. Ahogy a világ többi kérdésében, úgy ebben sem érdemes feltétlenül leragadni a hetven évvel ezelőtti helyzetnél:

bár Észak-Koreában még meg tudott maradni a sztálini imázsépítés, a modern autokráciákban és félautokráciákban teljesen felesleges az országot vezető személy házfalnyi méretű portréjával nyomasztani a népet.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Testvér testvért

  • - turcsányi -

A hely és az idő mindent meghatároz: Szilézia fővárosában járunk, 1936-ban; történetünk két héttel a berlini olimpia előtt indul és a megnyitó napjáig tart.

Vadmacskák

  • SzSz

Kevés kellemetlenebb dolog létezik annál, mint amikor egy kapcsolatban a vágyottnál eggyel többen vannak – persze, a félrelépéseket, kettős életeket és házasságszédelgőket jól ismerjük, ha az elmúlt években feleannyi sorozat készült volna ezekből, akkor is kitehetnénk a „túltermelés” táblát.

Fiúk az úton

Stephen King mindössze 19 éves volt, amikor 1967-ben papírra vetette A hosszú menetelést. A sorshúzásos alapon kiválogatott és a gazdagság és dicsőség ígéretével halálba hajszolt fiatalemberek története jól illeszkedett a vietnámi háború vetette hosszú árnyékhoz.

Bálványok és árnyékok

Egyszerre volt festő, díszlet- és jelmeztervező, költő és performer El Kazovszkij (1948–2008), a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek kimagasló figuratív képzőművésze, akinek a hátrahagyott életműve nem süllyedt el, a „Kazo-kultusz” ma is él.

Múzeum körúti Shaxpeare-mosó

Ez a Shakespeare-monográfia olyan 400 oldalas szakmunka, amelyet regényként is lehet olvasni. Izgalmas cselekmény, szex, horror, szerzői kikacsintások, szövegelemzés, színház- és társadalomtörténeti kontextus, igen részletes (és szintén olvasmányos) jegyzetapparátussal.