Élet + Mód

Műfordító az, aki kopirájtos szöveget fordít - ezzel a kísérleti definícióval nagyjából egyetértett az a félszáznál több szakmai kiválóság, aki jelen volt múlt pénteken a Műfordítók Egyesületének alakuló közgyűlésén. Hogy aztán miképp érvényesülnek végül az érdekek, és létrejön-e a sokat emlegetett honorpadló, ez sok más kérdés mellett még parázs viták tárgya lesz a szervezeten belül is. Ám a kocka, hál` istennek, el van vetve.

A101 éves korában elhunyt német filmrendezőnő szinte mindenkit túlélt, akinek köze volt a huszadik század históriájának alakításához. Sőt, akad jó néhány elfogult rajongója és esküdt ellensége, akinek meggyőződése, hogy maga Riefenstahl is "történelemformáló" 1934-ben készült Az akarat diadala című filmjével. Ám ha elhisszük, amit a halála előtt néhány héttel magyarul is megjelent emlékirataiban olvashatunk, nem lehet kétségünk: Riefenstahlt csak sodorta a történelem - ahhoz pedig, hogy halhatatlanná váljon, majdnem örökké kellett élnie.

Akönyv mondandója röviden a következőképpen foglalható össze. A mindenkor uralkodó férfiasságeszmény - és az ebből következő vagy ezt megalapozó (?) társadalmi praxis - szépen megmutatkozik az aktuálisan divatos sportolási szokásokban, amelyekre történetileg nézve az a jellemző, hogy a kezdetben még kontrollálatlan agresszió fokozatosan ritualizálódik, vagyis ártalmatlan versengéssé alakul át. A vadászatból falkavadászat, majd lóverseny lesz, a párbajból vívás, majd megszületnek az immáron vértelen múltú formák (csolnakászat, gimnasztika, tornászat, kerékpározás, atlétika). Ezzel párhuzamosan erősödik e szabadidős tevékenységek kollektív jellege: intézményesülnek, "lecsurognak" az arisztokráciától a polgárságon át egészen a munkásságig, és a játékosok közötti kooperáció jelentősége is felértékelődik. Az evolúciós lánc végén a nyílt maszkulin rivalizálást csapatjátékká lágyító és messzemenően demokratizált futball áll, ahol az "egymás ellen" komponensénél már erősebb a "többiekért" összetevő. Olyannyira, hogy egyben közösségi szórakozásként is szolgál, amit már csinálni sem kell, elég csupán nézni. Ez lenne tehát Hadas olvasatában a férfiúi szelídülés legújabb kori története, amit szociológiai körökben igen jó nevű szerző imponálóan alapos és világos módon fejt ki.

Az új koncepcióval revitalizált Nemzet és emlékezet sorozat második darabjának szerkesztője, Zeidler Miklós 132 szöveget válogatott a kötetbe. A közölt anyagokat három, nagyjából azonos csoportba osztotta: az elsőben primer történeti forrásokat ad közre, a másodikban a közgondolkodást alakító cikkeket, tanulmányokat, naplókat, a harmadikban pedig a tárgykörben készült történeti és historiográfiai szakmunkákat.

Aszerző rövid összefoglalásában: "Tulajdonképpen 1 könyv-szöveg itt minden, azaz történik valami szerintem jó, és arról beszámolok." Vagy másutt: "Nekem tulajdonképpen folyamatosan laudációkat kéne tartanom, igyekszem mindenben megtalálni a jót, azt, aminek örülni lehet..." Esterházy nem csupán arról beszél, amiről, a tárgyáról tehát, hanem önmagáról is, ahogy épp beszél. Nem csupán a könyvről, hanem az olvasás öröméről. Pontosabban: az örömről általában.

Véget ért a mexikói Cancunban a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) - a szokás szerint a fejlett és fejlődő országok közötti konfliktusokat felszínre hozó - soros konferenciája. A 146 ország képviselőivel megrendezett miniszteri tanácskozást civil szervezetek tiltakozása kísérte a helyszínen és a világ számos országában, melyhez hazánkban is több tömörülés csatlakozott - eltérő vérmérséklettel és stílusban.

A gyorsulási versenyekről többnyire amerikai látványvilág jut az eszünkbe: a hatalmas, tuningolt autókban bömbölő zenét egyedül a motorbőgés képes überelni, vállas, kockafejű, hatvannégy fogú macsók gyömbérsört iszogatva, primitív poénokkal szórakoztatják nagy mellű, jellemzően szőke macáikat és magukat, míg a háttérben el-elhúz egy lángoló hátú gépcsoda. Azon törtem a fejem, míg várakoztam Dzsíre, illegális gyorsulási idegenvezetőmre, hogy vajon mit sikerült átültetni az amerikai álomból a magyar "élet-alomba".

Megint rúgják a labdát Angyalföldön, ahol nem is oly rég még temették és gyászolták a lelketlen vállalkozók által csődbe vitt csapatot. S mit ad isten, a szurkoló, mely, mint tudjuk, különös fajta, még hálás is mindezért: a jelenleg másodosztályú Vasas meccseit többen látogatják, mint az ún. első osztályú csapatok találkozóit - bár ez leginkább az utóbbiakat minősíti.

Ami Nap-kelte címen a képernyőn történik a közszolgálati egyes csatornán reggelente, unalmas telefonkönyv-felolvasás ahhoz képest, ami mögötte lehet, gondolom én. De most mégiscsak az unalmas telefonkönyv-olvasásról fogok írni, abban a reményben, hogy valaki majdcsak megválaszolja a kérdést: miért is muszáj ezt kapnunk a pénzünkért?

AMagyar Jazz Ünnepe - ezzel az alcímmel hivalkodik a (szeptember 26-án és 27-én esedékes) Budapest Jazz Fesztivál. S talán nem is alaptalanul, hiszen a jellemzően szűk körű dzsesszkoncertekhez képest valóban kirívó alkalom ez, a maga két napjával, hat helyszínével és tizenhét fellépő együttesével. Ráadásul hat társaság lemezbemutatóra készül, arról nem beszélve, hogy hárman a nemzetközi élvonalból "kerítettek" közreműködőt. Majd mindjárt sorba vesszük a neveket is, csak előbb még általánosan...

Új távlatok a magyar könyvkiadásban: csináljunk tíz füzetet néhány gyerekrigmussal meg egy csomó rajzzal, rakjuk bele egy művészien telefoltozott bőröndbe, oszt` hadd játsszon vele a gyerek. Kérdés már csak egy maradt: érdemes-e a rigmusokat mindebből kiragadva, önmagukban értékelni, úgy is mint lírát? Nem bánom, próbáljuk meg, hátha.

Pénteken kivégzik Kevin Spaceyt. Ma hétfő van, jogorvoslat már nem lehetséges, jöhet a sajtó. Az elítélt és ügyvédje kiválasztanak egy korábbi megszólalásaiért becsült s mértékadó lapnál működő riportert: félmillió dollárért kedden, szerdán, csütörtökön két-két órás interjúk, ennyi elég, és a fegyintézetnek is belefér. Ez Alan Parker filmje, amit Kevin Spacey elmesél, hangfelvétel nem készíthető, jegyzetelni lehet. A riporter Kate Winslett, aki azzal vívta ki alanya elismerését, hogy tényfeltárásai során egyszer odáig ragadtatta magát, hogy forrásai védelmében még pár napra börtönbe vonulni se szégyellt, mondván, holnap is van nap, kell a forrás.

Nincs hótbiztos módszer, az már szentigaz! Már ami azon dilemmát illeti, hogy melyik filmet válasszuk, ha mozizni kell. Az elég jónak látszott eddig, hogy megnézem a gyártó ország(ok) nevét, s ha egy kicsit is egzotikusat találok, nem lesz nagy pofára esés a dologból, de ezúttal törököt fogtam. Ha valami török-magyar koprodukció, és az előzetesek szerint nem a mohácsi vészről szól, minden bizonnyal érdekes lehet: a Szerelem és árulás alighanem azért magyar is, mert az Eurimage akkor ad könnyebben pénzt, ha koprodukció van. Ez a film tök török, de nyugodtan lehetne bármilyen, ha például magyar lenne, harmincöt évvel ezelőtt készült volna, és azt kell mondjam, akkor érvényes lett volna, mert ha nem mondanám, egy-két igen nagy becsben tartott filmünk hitelét kérdőjelezném meg, minek azt.

Biztos mindenkinek eljön az a pillanat, amikor megáll az úton, és hátranéz. Greg Osby 1960-ban született St. Louisban, kezdetben R&B-, funky- és blues- zenekarokban játszott, majd a washingtoni Howard Universityt és a bostoni Berklee School of Musicot abszolválva megérkezett New Yorkba. Ott Jack DeJohnette, Andrew Hill, Herbie Hancock és Muhal Richard Abrams zenekaraiban szocializálódott, továbbá a dzsessz és a hip-hop összeházasításán dolgozott, olyan kollégákkal, mint Steve Coleman, Geri Allen, Gary Thomas vagy Cassandra Wilson. Tagja volt az M-Base nevű formációnak, és az első önálló albuma 1987-ben jelent meg Sound Theatre néven.