Műfordító az, aki kopirájtos szöveget fordít - ezzel a kísérleti definícióval nagyjából egyetértett az a félszáznál több szakmai kiválóság, aki jelen volt múlt pénteken a Műfordítók Egyesületének alakuló közgyűlésén. Hogy aztán miképp érvényesülnek végül az érdekek, és létrejön-e a sokat emlegetett honorpadló, ez sok más kérdés mellett még parázs viták tárgya lesz a szervezeten belül is. Ám a kocka, hál` istennek, el van vetve.Nos, igen, az ápolók még alacsonyabb színvonalon tengődnek - bólogatnak a kartársak, miközben üres székek felé araszolnak a Ráday utcai Könyvesház pincehelyiségében. Pedig nekik már van szakszervezetük. Igaz, mintha az írószövetségnek is lett volna annak idején egy műfordító szakosztálya- vagy még mindig létezik?
A műfordítók helyzete művészi és szakmai felkészültségükhöz képest is el van lehetetlenülve: ez tán a veleje Halasi Zoltán lapunkban megjelent írásának (Se tisztelet, se díj, 2003. május 1.). A nagy visszhangot kiváltott cikk legfőbb terméke az lett, hogy a tanulmányhoz körbeszondázott műfordítók - kik közül addig sokan nem is tudtak egymásról - egy levelezőlistába tömörülve vitázni kezdtek egymással, s a szerző (többek között Büchner- és Goethe-kötetek fordítója, szerkesztője) nekiláthatott a "szervezésnek".
Az alakuló ülés tulajdonképpen nem több annál, ami: egykarúlag (© Várady Szabolcs) elfogadjuk az alapszabály-tervezetet, megválasztjuk elnöknek Géher Istvánt, alelnöknek Halasi Zoltánt, és hozzá még egy öttagú elnökséget is. Utóbbi valamivel tovább tart a kelleténél, miután a jelenlevők a kilátásba helyezett külföldi utazások ellenére sem akarnak tisztséget vállalni a szervezetben. Valamicskét perlekedünk a tiszteletbeli tagság intézménye fölött: Lackfi János (számtalan francia és belga költő fordítója) szerint tiszteletbeli tag csak az lehet, aki maga nem fordít, mások viszont a külföldi bajtársakat, valamint a nagy öregeket emlegetik, akiknek azért mégsem kéne tagdíjat fizetniük. Sajnos azt, aki nincs jelen az alakuló ülésen, mostantól csak két rendes tag ajánlásával és az elnökség láttamozásával fogadja be soraiba a céh; ezt Székács Vera (többek közt a Száz év magány fordítója) kifogásolja is, mondván, hogy sok neves kolléga nem tud még a Műfordítók Egyesületéről, és számukra méltatlan lenne, ha ajánlások után kellene kilincselniük. Végül ezt az elnökség elveti azzal a felkiáltással, hogy akit fel akarunk venni, azt fel is vesszük.
Ezt követően Géher István "székfoglaló beszédben" köszöni meg, hogy őt választottuk "közös bajaink csődgondnokává". Elmondja, hogy ezek a bajok az elmúlt év-tizedekben csak tovább nőttek: a legtöbb kiadóban
nincs már szerkesztő,
aki "legalább rosszindulatúan" odafigyelne a szövegre; a könyv úgy megy ki a nyomdába, ahogy a fordító leadta. Remélhetőleg a Műfordítók Egyesületében folytatódik majd a szakmai párbeszéd, a tagok együttes erővel tovább képezendik magukat, és talán végre lesz fordításkritika is. A maga részéről kora gyermeksége óta fordít és szerkeszt, valamint harminc éve tart hasonjellegű szemináriumot, ahol egyetemisták hosszú és termékeny diskurzust folytatnak egy-egy passzusról (tanúsítom - E. S.); kérdezi tehát, hogy most akkor jóvátehetetlenül felnőttünk-e. A nagy sikerű expozé után kezdődik az érdemi vita: hamar kiderül, hogy mindenkinek van valamiről véleménye. Barna Imre (Umberto Eco fordítója) szkepszisét fejezi ki: szerinte szép dolog, ha megállapítunk mondjuk egy 26 ezer forintos honorpadlót, amely alatt (jelenleg jobb helyeken bruttó 20-25 ezret lehet leakasztani ívenként) nem vállalunk el fordítást, de itt rögtön fel is vetődik az "és akkor mi van" problémája. (Egy ív 22 könyvoldalt tesz ki általában.) Erre aztán felbolydul a terem. Vári Erzsébet (Venyegyikt Jerofejev fordítója) pattan fel, és kinyilvánítja, hogy a kiadó és a szerkesztő érdekei valahol tényleg megegyeznek, de ez nem látszik a szerződés aláírásakor, amikor is kizárólag az előbbi diktálja a feltételeket. Felröppen
a giccsadó
terminus is: Mesés Péter (Hannah Arendt fordítója) azon elmélkedik, hogy volna-e realitása annak, hogy a lektűrkiadásból befolyó vagyonok valamiféle szabályozás révén átvándoroljanak a magasirodalmi költségvetésbe.
Körülbelül ezen a ponton a világirodalom nagykövetei mind egyszerre kezdenek beszélni, majd pár perc elteltével varázsütésre felpattannak és kifelé tódulnak. Halasi kétségbeesetten hadonászik: Várjatok, még annyi mindent meg kell beszélnünk, mi lesz a honlappal? De nincs mit tenni, 10 óra van, indul az utolsó busz. Az alelnök legyint: ő csak egy működő szervezetet akart, de most már ő is megy inkább haza fordítani.
Eörsi Sarolta
A Műfordítók Egyesületének Tájékoztatója
Az egyesület mindenekelőtt azért alakul, hogy változtasson a műfordítók jelenlegi kiszolgáltatott munkaerő-piaci helyzetén. A Műfordítók Egyesülete alapvető követelménynek tekinti, hogy műfordítók és könyvkiadók egyenlő felekként kössenek egymással megállapodást. E célból új alapokra kívánja helyezni a szerződéskötés jelenlegi, a műfordítókra nézve hátrányos rendszerét. Egységes fellépést kezdeményez egy új tarifarendszer életbe-léptetése érdekében, tárgyalásokat sürget a kiadókkal, megteremti a szakmai nyilvánosság különböző formáit és fórumait. Szükség esetén jogi segítséget biztosít tagjainak. A Műfordítók Egyesülete kiáll a minőségi munka jobb anyagi megbecsüléséért, fordításkritikák megjelentetésével küzd a silányság térhódítása ellen. Igyekszik a szakma javát tömöríteni, támogatja a képzést, részt vállal a hazai és európai források felkutatásában, ápolja a bel- és külföldi kapcsolatokat. A Műfordítók Egyesülete mindent megtesz azért, hogy a hagyományosan magas színvonalú magyar mű-fordítást megfelelően elismerjék.
