A totális ártatlanság (Leni Riefenstahl: Emlékeim 1902-1945)

Tudomány

A101 éves korában elhunyt német filmrendezőnő szinte mindenkit túlélt, akinek köze volt a huszadik század históriájának alakításához. Sőt, akad jó néhány elfogult rajongója és esküdt ellensége, akinek meggyőződése, hogy maga Riefenstahl is "történelemformáló" 1934-ben készült Az akarat diadala című filmjével. Ám ha elhisszük, amit a halála előtt néhány héttel magyarul is megjelent emlékirataiban olvashatunk, nem lehet kétségünk: Riefenstahlt csak sodorta a történelem - ahhoz pedig, hogy halhatatlanná váljon, majdnem örökké kellett élnie.
Villanynarancs

Könyv

A101 éves korában elhunyt német filmrendezőnő szinte mindenkit túlélt, akinek köze volt a huszadik század históriájának alakításához. Sőt, akad jó néhány elfogult rajongója és esküdt ellensége, akinek meggyőződése, hogy maga Riefenstahl is "történelemformáló" 1934-ben készült Az akarat diadala című filmjével. Ám ha elhisszük, amit a halála előtt néhány héttel magyarul is megjelent emlékirataiban olvashatunk, nem lehet kétségünk: Riefenstahlt csak sodorta a történelem - ahhoz pedig, hogy halhatatlanná váljon, majdnem örökké kellett élnie.

H

Csodalény volt, akit különleges adottságokkal ajándékozott meg a természet. Hosszú élete során bármit tett, abból szenzáció kerekedett, bármihez nyúlt, a siker zálogának számított. A II. világháború kitöréséig a fél világ a lába előtt hevert, időskori húzásaival pedig - 74 évesen tanult meg búvárkodni, emlékiratait 85 évesen írta - afféle popsztárrá vált, noha a háború után sokan csak "Hitler kurvája"-ként tartották számon és legszívesebben börtönbe csukták volna. A nyolcvanas évektől kezdték el ismét "úttörő"-ként, filmtörténeti tényezőként emlegetni, a teljes rehabilitáció azonban elmaradt. Ennek ellénere csoda, hogy Andy Warhol nem örökítette meg. Helmut Newton viszont lefényképezte a 100. születésnapján. A felvételen egy maszkot láthatunk,

tekintet nélkül

Tíz évvel korábban viszont Ray Müller A képek hatalma című portréfilmjében a kilencvenéves matróna hetvennek sem látszik. Riefenstahlon úgy áll a lila dzsogging, mint valami nagyestélyi, be nem áll a szája, utasításokat osztogat az operatőrnek, vitatkozik a rendezővel, hisztériás rohamot kap, ha valami neki nem tetsző kérdés kerül elő. Fantasztikus alakítást nyújt, a hatása alá kerülünk annak ellenére, hogy érezzük: nem mindig mond igazat, folyamatosan csúsztat. De olyan meggyőződéssel teszi, és ráadásul ott van az életkor is, hogy természetesen megbocsátunk neki: csak legyintünk, amikor azt állítja, hogy - akár Michelangelót - csupán a "tökéletes" érdekelte, a megrendelő nem számított. "Az oroszoknak, az amerikaiaknak, a kínaiaknak is megcsináltam volna Az akarat diadalát" - próbál meggyőzni, mintha az okozta volna tragédiáját, hogy németnek született.

Pedig éppen fordítva igaz. Ha Riefenstahl nem egy olyan fegyelmezett, szorgalmas, ráadásul alulról induló "tipikusan német" családba születik, nem hiszem, hogy hasonló sikerekben (és bukásban) lett volna része. Anyja egy porosz kőművesmester tizennyolcadik gyermeke, apja brandenburgi lakatossarj, aki a kor kihívását felmérve fűtő- és szellőzőberendezéseket gyártó vállalkozást indított, amivel tisztességes - ám korántem kiemelkedő - vagyont szerzett. Noha az Emlékeimben Riefenstahl "művészetekkel és sporttal kacérkodó lázadó vadóc"-nak állítja be magát, szó sincs devianciáról. Úgy próbál lázadni, hogy az otthoni játékszabályokról egy percre sem feledkezik meg: első a munka, de többnyire a második és a harmadik is. Minden más csak ezután jöhet. Hiába álomszép, csodálatos nő, partnerkapcsolatai sorra zátonyra futnak - a férfiak félrelépése miatt.

Fegyelme és hihetetlen munkabírása már karrierje kezdetén döntőnek bizonyul. Balett-tanulmányait "aggastyán"-ként, tizenhét évesen kezdi, de pár év múlva szólófel-lépéseivel már az őrületbe kergeti a közönséget. Olyannyira, hogy Max Reinhardt, a berlini Deutsches Theater igazgatója is leszerződteti, ami példátlan dolognak számított akkoriban. A táncot azonban huszonnégy évesen, egy baleset miatt abba kell hagynia. Mások ilyenkor depresszióba zuhannak, és életük hátralévő részét sebnyalogatással töltik. Leni Riefenstahl viszont rá se ránt: bejelentkezik Arnold Fanck rendezőnél, a hegyi filmek "szülőatyjánál", adjon neki szerepet. Megtanul hegyet mászni, síelni, a többi pedig már megy magától: 1926-ban mutatják be főszereplésével A szent hegyet, és ettől kezdve (ilyen egyszerű volt akkoriban?)

filmcsillagként jegyzik

1933-ig hét hegyi filmben szerepel, a legnagyobb sikert az 1932-es A kék fény aratja, amelynek nemcsak hősnője, de forgatókönyvírója, producere és rendezője is. Noha számos kommunista és zsidó barátja van - lakását Käthe Kollwitz-grafikák díszítik, A kék fény dialógusait Balázs Béla írta -, Josef von Sternberg, a Kék angyal rendezője pedig Marlene Dietrich mellett őt is Hollywoodba repítené 1932-ben, egy nagygyűlésén meghallgatja Hitlert, és olyannyira a hatása alá kerül, hogy azonnal levelet ír, találkozzanak személyesen. A találkozásból a háború végéig tartó kapcsolat kerekedik.

Az Emlékeim első harmadában Riefenstahl ezt a korszakot idézi fel. Egy makacs, ám végtelenül naiv kislányt ismerhetünk meg, akinek természetes, hogy a sikerért meg kell küzdeni, ráadásul nem is a siker, sokkal inkább az oda vezető út izgatja. Tipikus munkamániás: nem tudja kezelni a férfiak ostromát, nincsenek hollywoodi értelemben vett "sztárallűrjei", csak a feladat számít, a külvilág nem érdekes. Ennek ellenére a szöveg cseppet sem száraz olvasmány. A rövidebb-hosszabb epizódok könnyed, társasági stílusban íródtak, filmszerű benyomást keltenek. Valamiféle idilli, árnyékot alig vető képet kapunk a huszadik század eleji német középpolgárság életéről, és részesülhetünk azokban a kalandokban is, melyeket a "hegyi filmek" készítői a forgatás során átéltek. A szöveg hemzseg a "kis színesek"-től; már-már burleszkfilmet idéző, amikor Riefenstahl leírja, hogyan törte ripityára egy lelkes Mágnás Miska autóját, hogy a bolond férfiak mi mindent meg nem tettek érte - megannyi öngyilkossági kísérlet, micsoda butaság! Az egészet mégis átjárja a bizonytalanság, mintha Riefenstahl nem tudna mit kezdeni az érzelmeivel. Döbbenetes például, amikor élete első férfijára, a nála majd` húsz évvel idősebb Otto Frotzheim teniszbajnokra emlékezik, aki nemes egyszerűséggel magáévé tette, majd kirúgta. "Végül a kezembe nyomott egy húszdolláros bankjegyet - akkoriban egy vagyont -, és így szólt: >>Ha teherbe esnél, ebből elcsináltathatod.>Szörnyeteg!<< - kiáltottam, és menekülésszerűen elhagytam a szobát. Kétségbeesés, harag és szégyen háborgott bennem. Kinn hideg volt és köd. Mentem, bolyongtam az utcákon, mígnem a közeli Landwehrkanal partjára jutottam. "rákig bámultam a vizet, és csak egy kívánságom volt: meghalni. Túlságosan megrázó élményben volt részem, azt képzeltem, így nem tudom folytatni az életet. A hideg és a nedvesség azonban visszavezetett a realitásokhoz." A férfi később a vőlegénye lett. "A szeme, de még inkább a hangja hipnotikus erővel hatott rám." Mint ahogy később Hitleré is.

Hitler esetében azonban többről, másról van szó, mint szerelemről: bizalmas, szinte mágikus, földöntúli kapcsolatról. Teljesen abszurdnak tűnik, mégis hiteles. Már csak azért is, mert Riefenstahl, noha többször kifejti, mennyire gyűlölte a rendszert, a nácikat (különösen Goebbelst, aki több ajánlatot is tett neki),

Hitlert egyszer sem tagadja meg

"Lehet, gondoltam, hogy Hitler egészen megváltozott az elszigeteltség következtében, amelyben a háború kezdete óta élt. Attól kezdve egy szűk kört leszámítva semmiféle kapcsolata nem volt az emberekkel. A korábbi gyűléseink médiumaként magába szívta az őt ünneplő tömegek érzéseit. Így pozitív impulzusokkal telítődött, amelyek elnyomták a negatívakat. Mindig azt akarta, hogy tiszteljék és szeressék. Önként vállalt elszigeteltségében azonban nem voltak emberi kapcsolatai. Magányos és kiüresedett, végül pedig, amikor felismerte, hogy nem lehetséges többé a győzelem, embertelen lett."

De nemcsak "a vezér" hatott a filmcsillagra, Hitlert is megbabonázta Riefenstahl, és valószínűleg benne találta meg azt a "tökéletes német példány"-t, amiről mindig álmodott. Az Emlékeim egyik leghátborzongatóbb pillanata az az 1932-es találkozás, amikor Hitler a maga módján szerelmet vall: "Hosszabb szünet után megállt, rám meredt, lassan átkarolt és magához húzott. Megdöbbentem, mert nem akartam, hogy ilyen fordulatot vegyenek a dolgok. Izgatottan nézett rám. Amikor azonban észrevette, milyen elutasító vagyok, nyomban elengedett. Kissé elfordult, és láttam, ahogy fölemeli a kezét és fogadkozva mondja: >>Nem szabad nőt szeretnem, amíg véghez nem viszem a művemet.érdekében. "Hitler még mindig hallgatott. Némi szünet után nekibátorodva folytattam: - Kérem, ne értsen félre, engem a politika egyáltalán nem érdekel. A pártjába se tudnék soha belépni. Hitler most meglepetten pillantott rám: - Én se kényszerítenék soha senkit, hogy belépjen. Ha idősebb és érettebb lesz, talán meg fogja érteni a gondolataimat. Tétovázva mondtam: - Önnek faji előítéletei vannak. Ha indiainak vagy zsidónak születek, szóba se állna velem. Hogy dolgozhatnék valakinek, aki ekkora különbséget tesz az emberek között? Hitler így válaszolt: - Bár a környezetem is ilyen kendőzetlenül beszélne. Ez volt a beszélgetésünk."

Riefenstahl ennek ellenére három filmet készít Hitler megrendelésére:1933-ban A hit győzelmét, 1934-ben Az akarat diadalát, egy évvel később pedig A szabadság napja című rövidfilmet. Az első kettő a nürnbergi pártnapokat, a harmadik a Wehrmacht hadgyakorlatát örökíti meg. Riefenstahl többször leírja, dehogy akart ő ilyen filmeket csinálni, csupán megtartotta Hitlernek tett ígéretét. "Csak egy filmről volt szó." Mivel azonban A hit győzelmének forgatását Goebbels és számos más "irigy és befolyásos" párttag folyamatosan akadályozta, a végeredmény lesújtó volt. Legalábbis Riefenstahl számára. Hitler és a többiek el voltak ragadtatva. A "tökéletes dolgozat", Az akarat diadala egy évvel később készült, de amit keletkezésének körülményeiről olvashatunk, teljesen zavaros. Riefenstahl azt próbálja elhitetni, hogy mivel elébe akart menni Hitler esetleges, újabb felkérésének, megelőzve a pártot és a propagandaminisztériumot, magánvállalkozást hozott létre

Reichsparteitagfilm GmbH

néven, és független producerként megbízta régi barátját, az egyébként kommunista Walter Ruttmannt, készítse el ő a nürnbergi eseményről szóló filmet. Riefenstahl mindvégig tagadja, hogy Hitler befolyásolta volna, azt állítja: csupán amiatt vállalta el a rendezést, mert Ruttmann addig lefor-gatott anyagát "kiábrándító"-nak találta. Amit viszont Riefenstahl készített, gyökeresen megváltoztatta mindazt, amit addig dokumentumfilmnek neveztek: mivel nem volt narrátor, csak zene és szónoklat, ráadásul egy sor teljesen egyedülálló újítást alkalmazott, a korabeli nézőket valósággal lenyűgözte a látvány. A film nemcsak Németországban, Európa-szerte fantasztikus sikert aratott.

1945 után viszont Az akarat diadala lett a "bűnbak": a filmet világszerte betiltották, sőt Németországban még most is csak engedéllyel lehet megnézni. Sokan úgy gondolják, félelmetes hatást váltana ki, ha ismét vetítenék, de tartok tőle, inkább a szégyenről van szó, arról, hogy a németeknek ne kelljen ezzel a tükörrel szembesülniük. Albert Speernek, Hitler főépítészének börtönnaplóját idézve: "Öncsalás-e, ha olykor arra gondolok: nem önmagukért, nem korszerűtlenségükért éri őket annyi gáncs? A rendszer bűneit írják az általa pártfogolt művészek rovására. Amikor ítéletet mondanak az épületeimről, Breker és Klimsch szobrairól vagy Peiner képeiről, egyszersmind Hitler fölött is ítélkeznek. Hibás és igazságtalan álláspont; de megértem."

Riefenstahl azonban nem értette meg. Igaz, hogy Ray Müller dokumentumfilmjében kijelenti, nem büszke Az akarat diadalára, sőt "halálosan szerencsétlennek" érzi magát miatta, az Emlékeimből éppen ennek az ellenkezője derül ki. A film korabeli fogadtatását - különösen a párizsit - idézve teljesen elérzékenyül, az utómunkálatok-ról szóló rész pedig olyan, mint valami lelkes termelési riport - "Először 12, aztán 14, végül 18 órát töltöttem a vágószobában" -, Riefenstahl ilyenkor van elemében.

Ez a lelkes munkaleírás másik "forradalmi" munkájára, az 1938-ban bemutatott kétrészes Olimpiára (Nemzetek ünnepe, A szépség ünnepe) is vonatkozik. Szinte kéjesen írja meg, hogy a gigantikus produkción - ami már nem Hitler, hanem a német olimpiai bizottság megrendelésére készült - harminc operatőr, százhetven fős stáb dolgozott, hogy 400 kilométernyi (!) nyersanyagot kellett megvágnia, és micsoda fantasztikus szervezőmunkát végzett. A szöveg legfeljebb a rajongóknak lehet érdekes, esetleg a korabeli technika iránt érdeklődőknek.

Ha itt érne véget a könyv, akár rehabilitálhatnánk is Leni Riefenstahlt. Igaz, sokszor

elfogadhatatlan

a mentegetőzése, a sok-sok "miért lett volna erről tudomásom", de a legfontosabbat el kell hinnünk: 1934-ben Németországot illetően ugyanazt gondolta, amit a németek többsége. Viszont neki tehetsége is volt ahhoz, hogy ezt filmre vigye. Hányan tudták akkor valójában hogy mit is jelent ez a "gondolat"?

De az Emlékeim nem ér véget 1938-ban, a könyv utolsó harmada a háborút idézi fel, és amit itt olvashatunk: botrány. Riefenstahl továbbra is ártatlannak és naivnak mondja magát, aki "nem olvasott újságot és nem hallgatott rádiót", akinek fogalma sem volt, mi történik körülötte. Szinte csak megjegyzi, hány rokona, ismerőse pusztult el a háborúban, milyen csúnya dolog a bombázás, azon viszont őszintén felháborodik, milyen nehézségekbe ütközött Alföld című filmjének forgatása 1944-ben (!). Persze azt sem érti, hogy a háború végén miért kerül a hadifoglyok közé, és egyáltalán: miért bántja őt mindenki, amikor a légynek sem ártott?

Vajon Leni Riefenstahl valóban ennyire ostoba volt, vagy csupán lelkiismeretét próbálta tisztába tenni? Mivel a háború után több mint negyven évvel íródott Emlékeim alapján lehetetlen eldönteni, mástól meg hiába kérdeznénk, a válasz Leni Riefenstahl titka marad mindörökre. Ez lenne a hosszú élet titka is?

Legát Tibor

Nagyvilág, 2003, 422 oldal, 3600 Ft

Az életmű

Leni Riefenstahl munkássága halála után is kényes és ellentmondásos kérdés marad, noha amit ma a tévében vagy a filmvásznon látunk, abban félreismerhetetlen az általa kialakított formanyelv. Ahogy ma a sportot látjuk, azt Riefenstahl teremtette meg: látványt és révületet keresett, az erő, a szépség és a természet eszményeit. Pályafutása a hegyi filmekkel indult. Ezek az első világháborút követő ún. aufbruch során - amely a kiábrándultság, elfordulás és új erkölcsi tartalmak konstruálásának időszaka volt - a német hősiesség civil evangéliumai voltak. A természet, a hegyvidék kiemelten fontos szerepet kapott ezekben az egyébként nem túl maradandó alkotásokban: a szereplők a világ ősi erőivel megküzdve váltak hősökké. (A későbbi elemzők mindezt a nácikkal szimpatizáló filmes tendenciaként értelmezték.) Leni Riefenstahl 1926-ban, A szent hegyben debütált. Ezzel Marlene Dietrich mellett a német nőt megtestesítő másik karakterré vált.

Riefenstahl a hegyi filmes műfaj megteremtőjétől, Arnold Fancktól (a háború után Hollywood első számú látványtervezője) tanulta meg a filmkészítés legmodernebb technikai ismereteit és a kamera elhelyezésében rejlő kreativitást, másik mestere a német realista film atyja, G. W. Pabst volt, aki már a kézikamerás módszert is alkalmazta. Riefenstahl első rendezése, A kék fény tele van több kameraállásból felvett jelenetekkel, amelyeket leheletfinom vágásokkal dolgozott egységgé. A film 1932-ben a velencei filmfesztivál fődíját nyerte el.

Nem ő volt az egyetlen filmrendező, akit a náci propaganda foglalkoztatott, mégis őt tartották "a" filmrendezőnek, aki Az akarat diadalában úgy örökítette meg a nácizmust, ahogyan azt Hitler látni akarta, de úgy is, ahogy a világ még sohasem látott filmet. E minden idők leghatásosabb propagandafilmjében Riefenstahl tökéletessé formálja mindazt, amit két mesterétől tanult: fahrtsínek kilométereit fekteti le, a kameramanok görkorcsolyán közlekednek, a szónoki emelvény köré sínpályát építtet, hogy a Hitlerről készített felvételek látószögeit váltogathassa; egy épületre mozgó kamerát szereltetett. Mérnöki pontossággal számította ki a képek sorrendjét és vágta zenére. Az akarat diadala kilép a propagandafilm medréből: egy termék hatásos, lenyűgöző piaci reklámja művészi eszközökkel megjelenítve.

Következő filmje, az Olimpia is meghazudtolja korát: a beállítások, a kameramozgás, a lassítás, a vágás azt sugallja, mintha napjainkban készítette volna valamelyik hollywoodi stúdió, legfeljebb a versengést joviálisan szemlélő Hitler látványa ránt vissza a harmincas évekbe. Riefenstahl tanulmányozott és megértett minden egyes sportot, kidolgozta, hogyan lehet a magasugrás, gátfutás, műugrás vagy maratoni futás lényegét, dinamikáját és belső állapotait bemutatni. A film csúcspontja a műugrás, ahol a lassítások és a víz alá bukó kamera miatt mintha repülő embereket látnánk a valaha látott legszebben exponált fekete-fehér filmen. A mai napig felülmúlhatatlan alkotás, a mozgás és a sport ábrázolásában olyan fejezetet nyitott, mint a festészetben a perspektíva "feltalálása".

A háború után, a hosszú alkotói hallgatást követően is az foglalkoztatta, ami korábban: a szépség, az erő. A hetvenes években Szudánban a nuba harcosokról, majd a világ legidősebb búváraként, kilencvenévesen cápákról forgatott filmet.

Kollmann András

Neked ajánljuk