A gyorsulási versenyekről többnyire amerikai látványvilág jut az eszünkbe: a hatalmas, tuningolt autókban bömbölő zenét egyedül a motorbőgés képes überelni, vállas, kockafejű, hatvannégy fogú macsók gyömbérsört iszogatva, primitív poénokkal szórakoztatják nagy mellű, jellemzően szőke macáikat és magukat, míg a háttérben el-elhúz egy lángoló hátú gépcsoda. Azon törtem a fejem, míg várakoztam Dzsíre, illegális gyorsulási idegenvezetőmre, hogy vajon mit sikerült átültetni az amerikai álomból a magyar "élet-alomba".Szemerkélő, hideg, nyákos időben szállunk be egy felújított, 14 éves 1.2-es Seat Ibizába, ami szépnek szép volt, de belülről, a bepárásodó ablakot látva és a házilag barkácsolt elektromos ablakemelő sebességét figyelve nem tűnt valami megnyugtató konstrukciónak. De ahogy beindul az autó, és a két lényegi elem, a motor és a sofőr átveszi a főszerepet, minden kétségünk eloszlik. Ez a kis kocsi Dzsí állítása szerint
százhetvenet is ment már,
igaz, lejtőnek. Mostani utunk az M3-as egyik leágazójához vezet, ahol este tízkor kezdődik a verseny. Fél óra van még a rajtig, esik az eső, de vadászni kell a parkolóhelyre. Dzsí keresztbe, két autó helyét foglalva parkol, s látván, hogy a manőver "mértékadó", úgy tűnik, ez a vagányság része. De nem: a később érkező haveroknak foglalják így a helyet. Dzsí meglát egy seatos arcot, és - első a munka - gyári felnikkel kínálja meg a márkatársat.
Egyre csak jönnek az autók, a parkolót betölti a hip-hop és a rap, amihez komoly basszus aláfestést adnak az egyre gyakrabban felbőgő motorok. De hamarosan, még a futamok indulása előtt, megjelennek a nem várt látogatók is, a rendőrök, akik komótosan, az ablakon kikönyökölve köröznek a jóval több mint száz autó között. A tájkép hirtelen megváltozik: a kocsik, amennyire a lehetőség engedi, szabályosan beparkolnak, a versenyzők pedig kisebb-nagyobb csoportokba verődve a társasági életnek adják át magukat. Kérdem a rendőrt, mi ilyenkor a hivatalos eljárási rend, de csak egy furfangos válaszra futja: "Nem vagyok felhatalmazva, hogy nyilatkozzak!" Aztán az egyik Miki egér autó a "versenypályára" áll, a másik a parkoló kijáratához. Egy rutintalan streetracer felkapcsolt lámpa nélkül gurul ki a parkolóból, persze lekapcsolják a szakadt Golfot. A jelenet nagy tetszést vált ki a tömegből: emberünk úgy bukott meg, ahogy kell, a rendőrök az izzókészlettől kezdve az egészségügyi ládán át a levegőillatosítóig mindent átvizsgálnak, és persze találnak is ilyen-olyan hiányosságokat. De most még mi mást tehetne a rendőr? Azért nem büntethet, mert autók álldigálnak a parkolóban.
Ez az álldigálás jó másfél óráig tart. Addig marad a sörözgetés, bámészkodás és a seft. A kocsikon
Streetracing Club-matrica,
a tagok ugyanilyen feliratú pólókban, sőt a mobiltartó nyakpántokon is ez a szöveg. Dzsí jelez, induljunk, mert itt van a Nagy Ember, a főnök. A Nagy Ember, aki civilben diák, törött járgánnyal, Streetracing-matricákkal és egyéb kiegészítőkkel érkezett. Két éve, októberben határozta el egy barátjával, hogy gyorsulási versenyt rendeznek maguknak és a hasonszőrűeknek, megalapították a Streetracing Clubot. Most már ott tart a dolog, hogy minden pénteken 400-500 ember jön össze, de a verseny a rendőrök hozzáállásán múlik, illetve hogy milyen helyet találnak. Persze megpróbálták legálissá tenni a futamokat. Először a kiskunlacházi repteret szemelték ki, de nem kaptak rá engedélyt, mert az ÁPV Rt. tulajdona, aztán próbálkoztak máshol is, de mindenhol elutasították őket. Szívesen vesznek minden olyan elképzelést, amivel legalizálhatnák a versenyeket, de a két év alatt még nem született ilyen ötlet. Az intézményesítést viszont nem akarják, mert úgy vélik, akkor pont a lényeg veszne el. Vagyis hogy mindenki azzal indul, amivel akar, nincs se nevezési, se futamgyőztes díj, csak és kizárólag a jó érzés.
Úgy tűnik, a többiek tisztelik a Nagy Embert. Megpróbálnak a közelébe férkőzni, és ha valakinek azt mondja, menj innen, mert veszélyezteted a többieket, akkor az elmegy. Itt nem lehet piásan, betépve menni, csak tisztákat engednek a rajthoz. Persze nem szűrik az indulókat, de látszik az, ha gáz van. Szeretnének minél több embert kicsalogatni, mert ez itt sokkal biztonságosabb, mint bent a városban piros lámpától indulni.
Persze elgondolkodtató, mi számít "piás"-nak. Az egyik Lada körül nagy a sörözgetés, de kiderül, a pilóták, egy fiú meg egy lány, alkoholmentesek. A fiúé a Lada, azzal gyorsul. Azt mondja, otthon az autót, itt az adrenalinszintet tuningolja. A lány egy 2000-es Forddal jött, de ő ma nem áll rajthoz. Szerinte nem a tuning számít, hanem a sofőr. Beszélik, a kisasszony inkább városban verhetetlen. A piros lámpánál mindig elfogadja a kihívást, és győz. Aztán kérnek visszavágót, és akkor is győz. Odavág mindenkit.
Ahogy telik az idő, egyre több a neonfényes rendszámtáblával és neonleddel felszerelt autó. Hirtelen nyüzsgés támad, mert feltűnik egy metálzöld,
lángokkal festett Suzuki,
aminek állítólag tüzel a kipufogója. Emberünk fiatal, jól öltözött, pecsétgyűrűs úr. ` is tanuló, alkalmi munkával keresi meg a kocsira valókat, de különben a streetracerek többsége a szakmában - autószerelő - dolgozik. A lángos Suzuki gazdája nagyon szerény, pedig komoly szaktudás lehet a háttérben. A lángcsóvagépet maga készítette amerikai szakirodalom alapján: egy szikráztatóból és egy, az utastérből vezérelt kézi gázpalackból áll a szerkezet. Ha égni akar, bekapcsolja a szikráztatót, nyom egy kis gázt, s máris lángba borul a Suzuki hátulja. Már úgy tűnik, a mutatvány ma este elmarad, mert kifogyott a palack, de amikor előkerül a célnak tökéletesen megfelelő női dezodor, a "mi autónk" farából lángnyelvek nyaldossák a pesti éjszakát.
Tizenegykor a két rendőrautó mellé felsorakozik egy mikrobusz is. Azt hinném, vége, de a racerek a suttogó propaganda tökéletes mechanizmusát igazolva egyszerre elindulnak a hajógyári szigetre. Az addigra majdnem 200 autóra rúgó konvoj az Árpád híd felé vonul. Mindenki a lehető legszabályosabban halad, két okból is: nem akarják, hogy szétszakadjon a konvoj és valaki eltévedjen, másrészről senki sem olyan hülye, hogy szétverje az autóját a szar közutakon.
A szigeten mintha minden begyakorolt koreográfia szerint történne. Míg a versenyfelelősök kimérik a pályát, egy astrás arc szórakoztatja a nagyérdeműt: miután a kocsi két hátsó kereke alá műanyag tálcákat tettek, a kéziféket behúzva perceken át köröz az autó, a közönség pedig folyamatosan élvez. Aztán egy kis gumifüstölés következik. A futam azonban itt is elmarad, mert az első induló páros elé beáll két kombi Astra. A rendőröké. Egy kis anyázás után megvan a legújabb cím: Lágymányos.
A helyszínen néhány taxis, akik, látva a felhozatalt, hamar lehúzódnak a "pályáról". A verseny most már azonnal indul. Természetesen kihívással, ami úgy zajlik, hogy a racer odamegy egy másik racerhez, rábök a kocsira, gyere, aztán már mennek is az indító emberhez, aki klasszikus mozdulatokkal elengedi a két autót. A futam győztese vészvillogóval jelzi, hogy ő volt a Jani. Az alázó típusú racer bevág a legyorsult elé, kizárva minden félreértést. Csalás nincs, a versenyzők mindenben engedelmeskednek az indító mesternek. Ha kell, pár centivel visszatolatnak vagy újrarajtolnak. Meglepő, de ez a majd` háromszáz ember teljesen békés, nincs kasztosodás, nincs kötekedés, mert aki bunkózik, azt finoman, de úgyis elzavarják. Az idillt ismét a rendőrök zavarják meg, akik az előzőekhez képest kissé késve érkeznek, és nyomban véget vetnek a mulatságnak. Dzsínek és nekem ma estére több helyszín nincs, vannak, akik tovább konvojoznak a hajnali tuti helyre, másokat az éjszaka kompresszora szippantja be, de ez már mindegy, mert egy hét múlva úgyis folytatják.
Czifrik Balázs
