Könyv
Az első nagy egység (Források) az eddigi legteljesebb magyar nyelvű "trianoni" forrásgyűjtemény: első darabja az antant és Románia közötti 1916-os bukaresti szerződés, a záródokumentum az 1947-es párizsi békeszerződés vonatkozó részlete. A két dokumentum - a történeti (akkori bevett kifejezéssel: az integer) Magyarország feldarabolását célzó különmegállapodás, illetve a trianoni határok (némileg, Magyarországra nézve hátrányosan módosított) párizsi szentesítése a II. világháború lezárásaként - kijelölte keretben további 50 anyag olvasható teljesen vagy részben: a béketárgyalásokat megelőző katonai, diplomáciai iratok, háttéregyeztetések, magának a konferenciának, a trianoni békediktátumnak, illetve a nemzetgyűlési ratifikációnak a szövege, valamint a Horthy-féle visszacsatolások és az ezeket annulláló dokumentumok.
A második fejezet (Politikai és közéleti emlékezet) a békeszerződés aláírásától a 2002-es országgyűlési választások pártprogramjaiig megjelent, Trianont érintő szövegekből válogat. Az 56 különféle írás java - érthetően - a két világháború közötti időszakból való. A szerkesztő alfejezetekbe gyűjtötte a kortársi reakciókat, a Rothermere-kampánnyal kapcsolatos írásokat (a brit sajtómágnás magyarbarát akciójáról alább még lesz szó), a revíziós munkákat, a határokon túli magyar értelmiség húszas-harmincas évekbeli reflexióit, valamint az 1945 utáni anyagokat. (E fejezet egyik legszórakoztatóbb közlése Szálasi Ferenc 1935-ös Cél és követelések című darabja, illetve az ezt ízekre szedő 1938-as Szabó Dezső-cikk.)
A harmadik rész (Tudományos emlékezet) - az előzőhöz hasonlóan - ugyancsak nyolcvan év terméséből szemléz: a kortársi tudományos igényű összegzéseket a közelmúlt és napjaink szaktanulmányai követik. Alighanem tudatos - és igen frappáns - szerkesztői húzás, hogy a fejezet (s egyben a kötet) záródarabja egy fiatal történész, Ablonczy Balázs 2001-es írása a Trianon-legendákról. A szerző nemcsak azt tisztázza, hogy például a románok valóban "kéjnők" párizsi bevetésével kerültek-e a magyarokénál jobb pozícióba a béketárgyalásokon, hanem azzal is szembesít, hogy - miközben a trianoni rendezés a XX. századi magyar történeti tudatot leginkább befolyásoló esemény volt - voltaképpen azzal sem vagyunk tisztában, hol írták alá a szerződést: Kis- vagy Nagy-Trianonban, esetleg Neuillyben.
H
Egy, a kötetben is olvasható 1995-ös Romsics Ignác-tanulmány nyolcvanas évekbeli szociológiai felmérésekre hivatkozva elemzi a Trianon kiváltotta nemzeti trauma okait. Az I. világháború utáni rendezés egyértelmű magyarországi elutasítása több tényezőre vezethető vissza: mindenekelőtt a szerződés területi előírásaira, melyek következtében Magyarországot "valóban >>földarabolták>megcsonkítottákAz I., illetve a II. világháború utáni békék honi negatív megítélésének oka az is, hogy e rendezések egy emberöltőnyi idő alatt kétszer is életképtelennek bizonyultak: az 1938-ban kezdődött részleges terület-visszacsatolásokat alighanem a teljes akkori magyar társadalom ekképp élte meg, de valószínűleg nem elhanyagolható azoknak az aránya sem, akik az 1989-es átalakulásokból (Németország újraegyesülése, Csehszlovákia, Jugoszlávia ismételt szétesése) azt szűrték le, hogy az 1945 utáni világrend - benne a párizsi szerződéssel - összeomlott. Ez utóbbi "annál is inkább feltételezhető - írja Romsics -, mert az elmúlt néhány évben (...) minden újságolvasó, rádióhallgató és tévénéző tudomást szerezhetett arról, hogy a II. világháború három győztese közül kettő, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia - ha az 1938-1941-es német-olasz rendezéssel szemben voltak is fenntartásaik vagy kifogásaik - a legteljesebb mértékben indokoltnak tartotta a trianoni határok etnikai elvű módosítását (...)."
A Trianonnal szembeni "zavar vagy bizonytalankodás" harmadik oka - s ezt lényegében hasonlóan látja a harmadik nagy fejezet legtöbb történeti tanulmánya - "a trauma magyarországi kezelése, vagyis az ismételten rosszul megválasztott terápia". Szembenézés, önvizsgálat helyett összeesküvés-elméletek gyártása, bűnbakkeresés (a forradalmak, a "zsidó-szabadkőműves sajtó"), egyfajta megváltásban való hit; a második egység szövegei bőven szolgáltatnak példát mindegyikre. Az a fajta egyszerre naiv és szűk látókörű felfogás, amely például a korszak egyik ismert propagandaanyagát - a maga műfajában egyébként kifejezetten színvonalas -, a Trianon kiskátéját uralja, a szélesebb magyarországi társadalomra is jellemző volt. "Viszont attól nem tartott (Magyarország - B. I.), hogy az önrendelkezési jog az ezeréves ősi haza szétesését vonhatja maga után, mert bizonyosra vette, hogy még az itt lakó idegen ajkú állampolgárok is ragaszkodni fognak ahhoz az állami közösséghez, amely ellen sok százados együttélés után sem lehetett komoly panaszuk." Azok a (világ)magyarázatok, melyek egyrészt ma már unalomig ismertek, másfelől részben még jelenleg is meghatároznak egyfajta politikai közbeszédet és szemléletformát, kivétel nélkül e korszakból erednek. (A geográfiailag egységes, a történeti jog alapján a magyarságnak járó Kárpát-medencei ország szétdarabo-lásának természetellenessége, a nemzetiségek ragaszkodása a Szent István-i birodalomhoz stb.)
H
Nemcsak a közölt történeti feldolgozásokból, de a primer forrásokból is kitűnik: Magyarország, a kortársi politikai elit még 1918-ban sem hitte el, ami pedig akkor már egyre inkább körvonalazódott. Ennek egyik lehetséges magyarázatát Ormos Mária így látta 1983-ban: "(...) a politikai tényezők nem tulajdonítottak kellő jelentőséget annak a rendszeres diplomáciai munkának, amelyet a cseh, a román és délszláv emigráns csoportok, nemzeti bizottságok évek óta kifejtettek." De van egy másik, nem kevésbé fontos ok is: a "magyar lovagiasságba", a kultúrfölénybe, egyáltalán: a magyar nemzeti géniuszba vetett hit - pontosabban az ezeknek a Nyugat általi akceptálásába vetett hit -, az, hogy a művelt Európa ezek miatt nem engedi Magyarország szétdarabolását; ez a felfogás oly erővel jelenik meg a korabeli szövegekben, még Tisza István amúgy reális képviselőházi helyzetértékelésében is (amelyben a háború elvesztéséről beszélt), hogy érdemes erre kitérni.
A nemzeti heroizmus eszméje kivált az 1867-es kiegyezés után vált történetitudat-alakító (és -torzító) tényezővé a magyar politikai közfelfogásban. A reformkorban, a szabadságharcban, a passzív rezisztancia időszakában főszerepet játszó - és az országnak viselkedési mintát is adó - középbirtokos nemesség 1867-et nem mint reálpolitikai, mindkét fél számára előnyös lépést, hanem mint a meg nem alkuvó hősies kitartás eredményét értékelte. Noha elégedett a kiegyezéssel nem volt (a teljes függetlenség hiánya miatt), úgy vélte, az ország területi integritásának visszaállítását nem a Habsburgok segítségével, hanem ellenükben hajtotta végre - holott az 1526 óta először megvalósult országegyesítés az osztrák fél nélkül nemcsak kivihetetlen, hanem tarthatatlan is lett volna. E skizoid állapot határozta meg a dualista Magyarország politikai gondolkodását - és nem nehéz egyenes következményét és folytatását látni a Trianon utáni illúziókergetésekben, antiracionális magyarázatkeresésekben.
Egynémely közölt szöveg árnyaltabb megértését teszi lehetővé, ha tisztában vagyunk ezzel; elég fölidézni Bethlen István gróf 1921-es nemzetgyűlési programadó beszédét, amelyben többek között a magyar politika meddőségét kritizálta: "A magyar nemzet begubózva élt - hogy úgy fejezzem ki magamat - a magyar glóbuszban, önámításban vezettetve magát saját ereje és feladatai tekintetében. (...) kifejlődött benne úgyszólván az egyoldalú jogászi észjárás. Ezen jogászi észjárás alapján az egész világot úgy tekintettük, mintha törvénykönyvekkel és szerződésekkel kezünkben képesek volnánk arra, hogy minden nehézséggel megküzdjünk." De fölidézhetjük a Rothermere-kampány magyarországi fogadtatásának egy jellemző jegyét is: a csodavárást. A brit sajtómágnás egyik lapjában cikket közölt Magyarország helye a nap alatt címmel, amelyben az országot ért méltánytalanságra, és ennek várható súlyos következményeire hívja föl a figyelmet. (Írásának alcíme utal is erre: Biztonságot Közép-Európának.) Magyarországon valóságos Rothermere-láz tört ki: az egyik lap felhívására az olvasók törmegével kommentálták a lord javasolta új határvonalakat; dalokat, verseket költöttek hozzá. Több volt ez a velünk szimpatizáló idegen iránti puszta megbecsülésnél; a spontán megnyilatkozások másról, többről árulkodnak: az irracionalitás, az érzelmek már-már hisztérikus föllángolása mutatja a leghívebben a két világháború közötti Trianon-trauma mélységét. Ennek illusztrálásához elegendő idézni a Magyar gyermekek hálaalbumából Lord Rothermere-hez (1929) című könyv alapján készült kötetbeli szemelvényből: "Édes Lord bácsi! Én székely fiúcska vagyok. Most Budapesten lakom. Szeretném édesapám és édesanyám szülőföldjét meglátni és ott a nagy kertben sok almát és körtét enni. Ezért nagyon szépen kérem a Lord bácsit, hajtsa ki az oláhokat Erdélyből. Damó Miklós, III. el. oszt. (Budapest)."
H
A Trianon utáni évtizedeket uraló mentalitás ismeretében még komolyabb teljesítménynek tűnnek azok a munkák, amelyek a józan számvetés igényével készültek. Ezekből viszonylag kevés olvasható a kötetben; Buday László, Mikó Imre munkáin kívül (a más téren nagyobb hatást kiváltó) Németh László szövegeit érdemes említeni; utóbbi 1934-ben A magyar élet antinómiáiban ezt írta: "A magyar irredenta alig volt más, mint kardcsörtetés kard nélkül. (...) A >>neobarokk társadalomKorszerűtlen naplójában (1938) pedig imigyen elmélkedik a Felvidék visszacsatolásáról: "Nem gondolom, hogy akad ma jóhiszemű magyar, bármilyen párthoz tartozzék is, akit ne töltene el aggodalommal, hogy (...) a mi jó ügyünk összekapcsolódott egy ránk nézve is vészes imperializmus hatalmi céljaival."
Kár, hogy Bibó már citált tanulmányán kívül nem került olyan szöveg a válogatásba, amely a II. világháborús német vereséggel számolva gondolkodott a területgyarapodásokról. Érdemes lett volna talán Szvatkó Pál pozsonyi küldetését - amelyre a közelmútban a politikai viták kereszttüzébe is került Bárdossy László miniszterelnök megbízásából került sor - valamiképpen megidézni, ami nem is állt volna messze e számos érdekes szöveget közlő könyv koncepciójától.
H
A kötet anyaggazdagsága nem teszi lehetővé, hogy jelen keretek között mindenről szóljunk, noha számos legendaoszlatásra nyílna lehetőség (Károlyi Mihály vagy a Tanácsköztársaság megítélése, a nagyhatalmak Trianonban követett magyarpolitikája stb). Ráadásul a válogatás korántsem teljes: a láthatóan nagy hozzáértéssel szelektált és jegyzetelt anyag (amely egy névmutatóval még teljesebb lenne) összeállítója a kötet előszavában bevallja: "Mivel az első gyűjtés a végleges terjedelmet jelentősen meghaladta, úgy döntöttünk, hogy a történeti anyagból hagyunk meg többet. (...) Ennek a szűkítésnek estek áldozatul pl. a szépirodalmi művek (...), ugyancsak kimaradtak a határon túli magyarság 1945 utáni reflexiói és a jelenkori Trianon-diskurzus szövegei - köztük az újabb irredenta irodalom darabjai." A fiatal történészgeneráció (köztük Zeidler Miklós) eddigi, a témát érintő publikációi, az ezekben megnyilvánuló szemlélet, no és a jelen impozáns kiadvány nemcsak azt az érzetet erősítik, hogy a hiány előbb-utóbb pótolható, hanem azt is, hogy erre, a kései tisztázás érdekében, igen nagy szükség van.
Bundula István
Osiris Kiadó, 2003, 932 oldal, 7980 Ft
