Sokfélék vagyunk, egy-egy mondatra ki így reagál, ki úgy.
Biztosan vannak, nem is kevesen, akiknek fel sem tűnik egy ilyen miniszterelnöki félmondat, miszerint „a magyar igazságkereső fajta”. Aztán vannak olyanok is, akik ha találkoztak is ezzel a szövegrészlettel, átsiklottak felette, vállat vontak. Megint mások úgy gondolják: helyesen szólt a miniszterelnök (pláne: miniszterelnök úr), sőt némi melegség járja át szívük környékét – lám, milyen elismerően beszél az ország első embere saját népéről, így róluk is. Biztosan vannak olyanok, akik úgy vélik: megint egy hülye szóvirág, a miniszterelnök valamit végbe akar vinni, és ehhez ilyen dumákkal kell kikövezni az utat.
Az ironikusabb hajlamúak elkezdhetnek visszakérdezni: ugyan van-e olyan „fajta”, amelyik nem igazságkereső? És volna szíves a miniszterelnök megnevezni néhányat, csak úgy példa gyanánt? Nemrég megtudhattuk tőle azt is, hogy „a magyar és a lengyel mindig is szabadságszerető népként tekintett egymásra” – akkor tehát kell, hogy legyenek olyan népek, amelyekre ők ketten amolyan rabságkedvelő, szabadsággyűlölő népként tekintenek, így volna logikus, nem?
| ||
Akiket a politikusi manőverek érdekelnek, újabb példáját látják itt annak, hogy a miniszterelnök, amikor csak teheti, hízelgő szavakat mond „a magyar emberekről”, „a népről” – a „fajtáról”. Amikor efféle általánosságokban beszél, soha nem emlékezik meg egyetlen rossz hagyományról, megrögzött tévedésről, hibás döntésről sem; ezek mindig csak egyes kis csoportokat vagy személyeket jellemeznek. Mi viszont mindig a legnemesebb, legjobb tulajdonságokkal vagyunk felruházva, kollektíve, tehetségesek, harcosak, furfangosak, és ki is tudná felsorolni, milyenek vagyunk.
Akik érzékenyek a szavak történetére és asszociációs mezejére, hamar nagyon idegesek lesznek: felidézik, hogy a „fajtában” való (vagyis: biológiai) gondolkodás, népek és „fajták” összehozása igencsak rossz emlékeket ébreszt. Lesznek közöttük olyanok, akik egyenesen náci gondolkodásnak tartják, ha valaki „a magyar... ilyen-és-ilyen... fajta” szerkezetet használja, legyen a kipontozott rész helyén bármilyen jelző. Összefüggésbe hozzák egy másik friss megnyilatkozással, amikor a miniszterelnök „a magyarok természetéről” eresztett meg (erősen vitatható) állítást (hogy tudniillik a politikai inkorrektség része volna ennek a „természetnek”). Felháborodva utasítják vissza a nemzet és a biologikum, öröklődés, „faj” vagy „fajta” összekapcsolását, és összekötik az állam működésének autoriter vonásaival, a magánéletig lehatoló szabályozások és a kormány vezérelte oktatás és kultúra (meg még annyi minden más) fasisztoid jellegével.
Olyanok is lehetnek, akik szerint ennyire nem kellene ezt komolyan venni – nem több ez a félmondat, mint ami kocsmapultnál, focilelátón vagy akár otthon, szűk családi körben naponta elhangzik – afféle primitív bölcselkedés, kicsúszik ilyesmi az ember száján, ha valami nagyot és bölcset akar mondani. A miniszterelnök egyszerű ember, a gondolkodása is egyszerű – sok ilyen elmés mondást hallott ifjúkorában, most ezeket idézi föl, minden meggondolás nélkül.
Mondom, sokfélék vagyunk, egy-egy mondatra ki így reagál, ki úgy. Én például csak annyit mondanék, hogy ha egyszer én is magyar vagyok (a „fajtán” azért még töprengenék kicsit), és ennélfogva mintegy automatikusan igazságkereső, akkor én azt az igazságot keresem, hogy senki ne mondja meg, milyen vagyok én (vagy bárki, magyar vagy nem magyar). Az „igazságkeresés”, ha bármi eredménye van, pillanatok alatt eljuttat arra az igazságra, hogy senki nem mondhatja meg, hogy a magyar milyen „fajta”. Ez az ember a legkevésbé.
