Körbejárta az internetet az a fotó, amelyen „Habony Árpád” egy aznapi újsággal a kezében üldögél Washingtonban, szélesen mosolyog, hét ágra süt a nap, és a fényképen ábrázolt személy szemmel láthatóan igen élvezi, hogy vízuma van Amerikába. (Azért is látni annyi mosolygós embert arrafelé, mert lám, kaptak vízumot, odamehettek, aki meg nem kapott, az nincs is ott, értelemszerűen.) Az illető nevét azért tettem idézőjelbe, mert egyesek tudni vélik, hogy a kép alanya nem is járt ott, a fotómanipulációs eljárások száma végtelen – vannak, akik szerint aznap borús idő volt Washingtonban, mások szerint összevissza esnek az árnyékok, szóval: fér némi kétség a fotón szereplő személy identitásához.
Az viszont kétségtelen, hogy valahogyan fel van öltözve, és született egy kis írás, amely szerint nem épp a legelőnyösebben. A cikk szerzője halálbiztos ízléssel megmondja, hogy melyik ruhadarab nem illik – és miért – a másikhoz, melyik mit fejez ki, honnan való, és miért csúnya.
Na jó.
Van egy pár másik kép is, ezúttal „Kovács Zoltánról”, a kormány szóvivőjéről – ő azért kapja az idézőjelet, mert ugyan rengeteg Kovács Zoltán nevű ember él hazánkban, de közülük a nyilvánosság előtt, sőt a nyilvánossággal történő kommunikáció szférájában a legnevesebb nyilvánvalóan az ÉS főszerkesztője, a remek publicista; ha valaki később érkezik ugyanebbe a szférába, kötelessége volna valahogyan jeleznie, hogy nem azonos idősebb és (méltán) híresebb kollégájával. Egyszóval, a képeken egy felszabadultan bolondozó fiatalember látszik, aki azonos a jelenlegi kormányszóvivővel, mindenféle mókás jelmezekben, parókákkal, és bizonyára némi ital hatása alatt. Sok éve készült felvételek, amelyek alanyából valóban nehéz volna kinézni, hogy egyszer még a hazánkba akkreditált amerikai ügyvivővel bocsátkozik ádáz verbális tusakodásba. Ezen élcelődik az írás, szembesítve a mai elegáns és kimért fiatalembert az egykori bohém, még fiatalabb emberrel.
Na jó.
Elmondom, mi a bajom ezekkel.
Először is, egyáltalán nem hiszek az öltözködési szabályok igazságának örök mivoltában, megingathatatlan és kötelező erejében. Másodszor, még ha ezek ilyen törvények volnának is, nem kedvelem, ha bárkire ráolvassák őket. Harmadszor meg – tényleg ez volna a baj, akár csak a legkisebb is, a képen szereplő személlyel?
Az öltözködési „szabályok” agresszív számonkérése bárkivel szemben igencsak ellenszenves fogás. Kedvelt eszköze egyes publicistáknak a szvettert, kordzakót vagy tarisznyát (mint rég letűnt korok ruházati rekvizitumait) hangosan kiröhögni, most meg, úgy látszik, az haute couture-ön edzett szakember kifogásolja a zakóhoz felvett trikót, a túl széles gallért. Ki a fenét érdekel ez? Egyáltalán: ki érti? És ki tartja be ezeket a szabályokat? Sokan megisszuk a vörösbort teáscsészéből, a kávét műanyag pohárból, és hagymát hagymával eszünk, ha úgy alakul. Például mert nincs más. Vagy ez van kéznél. Vagy mert így szeretjük. Na és? Ki az, aki vitriolos gúnnyal és ellentmondást nem tűrően előírja, hogy ezt nem szabad? Je m'en fous, hogy tovább fitogtassam franciás műveltségemet.
És hogy valaki vidáman mulat, közben alkoholos tartalmú italokat fogyaszt, és furcsa ruhákat ölt egy jókedvű estén? Ez lenne a probléma azzal az emberrel, akit a képeken látunk? Inkább azt mondanám: bár most is így viselkedne, bár mindig ilyen játékos, mókázó fiatalember volna. Ugyan, miért is kellene múltjának ezt a részét a szemére vetni? Parókát is felvett – hát istenem, tőlem vehet most is, mindnyájunknak sokkal jobb volna.
| ||
Ezekkel (öltözködéssel, fiatalkori mulatozással) támadni valakit – bárkit – olcsó, túlságosan is egyszerű és a kritizálóra elég rossz fényt vető próbálkozás. Adnék én sokkal nehezebb feladatot. Az igazi kihívás az volna, hogy például Harrach Pétert jellemezzük néhány kíméletlenül kritikus sorban. Harrach makulátlanul öltözködik, visszafogott és elegáns. Nagy meglepetés volna, ha egyszer előkerülne róla egy fénykép, ahol – horribile dictu – szélesen mosolyog, esetleg nyilvánosság előtt megfogja törvényes hitvese kezét. Egyenesen sajtótörténeti szenzáció lenne egy ingujjas fotó.
Akkor nem is méltó a figyelemre?
