| ||
Egy „névtelen, ám magas rangú kormányzati forrásnak” köszönhetjük, hogy az emberiséget évszázadok óta gyötrő teológiai, filozófiai, lélektani problémát oldott meg; egyszer s mindenkorra tisztázta, hogy mi mozgatja voltaképpen cselekedeteinket.
A predesztináció elvének az felelne meg, hogy minden tettünket előre meghatározza a sors, a gondviselés, a Mindenható, az élet, a véletlenek sora – itt számtalan változat lehetséges, mindenesetre: nem mi magunk döntünk, cselekedeteink rugója nem saját elhatározásunkban, hanem nálunk nagyobb hatalmak kezében van. (Erről korábban itt írtam.) Ezzel szemben a szabad akarat elve azt mondja ki, hogy mindenért, amit teszünk (vagy nem), magunk vagyunk felelősek, mindig vannak lehetőségeink, választásaink, egyedül mi magunk (jellemünk, nézeteink, lelkiállapotunk) határozzák meg viselkedésünket és akcióinkat.
A „névtelen, ám magas rangú kormányzati forrás” most megtalálta a megoldást. Tetteink motivációja nem eleve elrendelt, nem is akaratunk szabadságáé: van harmadik megoldás.
Ki mennyit fizet.
A „névtelen, ám magas rangú kormányzati forrás” hazánkfia; legyünk rá büszkék, egyszer talán identitását is felfedi. Történt, hogy a The Guardianben megjelent egy hosszú, alapos cikk Magyarországról, és ebben idézték a „névtelen, ám magas rangú kormányzati forrást”, aki ezt mondta:
„Tudjuk, hogy mennyibe kerül, hogy Magyarország neve Egyiptom mellé kerüljön. Sok pénzbe. Tudjuk, hogy ki finanszírozza ezt. Nem könnyű az amerikaiakkal. Kifejezetten barátságtalan.”
Vagyis az Amerikai Egyesült Államok elnöke nem csak úgy, a körülmények nyomása alatt avagy szabad akaratából veszi szájára hazánk nevét, és teszi azt Egyiptom mellé, hanem mert megfelelő mennyiségű pénz landol a bankszámláján. Nem azt mondja, amit megszab számára sok tényező elkerülhetetlen együttállása, sem azt, amit éppen mondani akar – hanem amit jól megfizetnek.
Ismétlem, hazánkfiáról van szó, minden bizonnyal itt élt, nevelkedett, dolgozott, tapasztalatait a mi országunkból hozta, nem egy kisebb afrikai köztársaságból, egy elfeledett csendes-óceáni királyságból vagy a Szovjetunió valamelyik déli utódállamából: gondolatai a magyar televényből sarjadtak. De meglátásai minden bizonnyal széles körben, talán globálisan is általánosíthatók: mindenki, mindenhol minden bizonnyal azért teszi, amit tesz (és: azt tesz), amiért anyagi ellenszolgáltatást remélhet. Obama elnök nem különbözik a rendőrtől, aki a jogsiba csúsztatott tízezres fejében tisztelegve továbbenged, ha kicsit elcsaptuk azt a vénasszonyt; sem a kéményseprőtől, akinek esze ágában sincs háztetőre mászni, ha a kertkapuban megkapja azt a rongyos kétezret; vagy a parlamenti képviselőtől, aki kivesz-betesz az adótörvényekbe termékeket és szolgáltatásokat, ha megcsörren a mobilja („Önnek átutalása érkezett”). Egyformák vagyunk mi, emberek, elnök, rendőr, kéményseprő, képviselő – mind egy rugóra járunk. Nem az előre megszabott úton, sem a saját fejünk szerint – hanem a pénz igazgat minket.
És ha ez így van, akkor persze megkérdezhetjük, vajon a „névtelen, ám magas rangú kormányzati forrás” mennyit kaphatott azért, hogy ezt nyilatkozza (és kitől). Hiszen ha pusztán pénz kérdése, hogy ki mit mond (vagy tesz), akkor ennek a kijelentésnek is e szabály hatálya alá kell esnie. Ezt például én is megkérdezném, ha jól megfizetnének.
