Nem kell mindig mém.
Vagyis: nem szükséges mindig manipulálni, átrajzolni vagy épp megmozgatni a neten kerengő képeket ahhoz, hogy vicces vagy leleplező tartalmat nyerjünk ki belőlük; olykor elég csak rápillantani a képre magára, nyersen, megdolgozatlanul – magukban is humorosak vagy feltárnak valami lényegeset; anélkül, hogy mondjuk buborékokat illesztenénk a szereplők szájához, és (el nem hangzott) párbeszédeket tulajdonítanánk nekik, nagyon is megértjük, amit a fénykép mond nekünk.
Bemelegítésként és kommentár nélkül lássunk egy ilyen képet (és figyeljük meg a mosoly megannyi változatát – mint egy németalföldi zsánerképen, döbbenetes erővel elkapott pillanat):
| ||
Lépjünk tovább. A következő képen is mindenki mosolyog, de ez most nem érdekes. Ez – szemben az előzővel – igen rossz kép, kompozíciója semmi, a színek gyengék és érdektelenek satöbbi. Ez a Jobbik választási plakátja, látható mindenfelé, óriásplakát alakjában. Vacakság. Szörnyű a környezet is: a felkapaszkodott, de ízlés híján való újgazdagok lakberendezése: jobbról régi (vagy álrégi) téglával kirakott fal, rajta (álrégi) Nagy-Magyarország térkép; szemben irtózatos fehér műanyag csipkefüggöny, értelmetlen kis benyíló a falban, benne kereszt, a nagypapa (dédpapa) világháborús katonaképe, néhány könyv; nagyon átlagos székek támlái látszanak.
| ||
…És mintha az egész család azon mulatna, hogy az ősi magyar hagyomány szerint szervírozott karácsonyi (vagy hálaadásnapi?) sült pulykához az ifjú családfő egy bontatlan butéliából öntene bort az övéinek. Nem semmi mutatvány, szurkoljunk neki.
De fordítsuk a figyelmünket egy apró részletre. A könyvekre.
Szokás azt mondani, hogy az, hogyan fest valakinek a könyvespolca, már ha van egyáltalán, jellemzi a ház lakóját. Ez jól hangzik, de csak komoly fenntartásokkal fogadható el. Az ember megvesz olyasmit, ami jónak néz ki (vagy jól néz ki a polcon), de soha nem olvassa el; kap könyveket ünnepekre vagy csak úgy; örököl a nagymamától; meg esetleg ki is szór vagy el is ad olyanokat, amelyek pedig valaha fontosak voltak. Vagy az is lehet, hogy a kedves könyvek külön vannak, a nahtkasztlin, a sufniban, a vécében.
Jobbikosék könyvei – de legalábbis a legfontosabbak – a kis házi oltáron vannak, mert ők megbecsülik a kultúrát. Érdemes tehát átböngészni a kínálatot. Azt kapásból megmondhatjuk (a következő képre ránézni most nem ér!), hogy ott lesz Wass Albert; jó eséllyel tippelünk Tormay Cécile-re is. És mi még? Lássuk.
| ||
Wass megvan, kétszer is, és persze a Bujdosó könyv is ott díszeleg, valamint az erdélyi magyar írók novelláit egybegyűjtő Erdély lelke című kötet. És még?
Hoppá.
Csáth Géza.
Züllött életű, a modernizmusnak elkötelezett, politoxikomán, parázna szerző, aki végül öngyilkos lett. Hogy kerül ide? A plakát kigondolója nyilván úgy gondolkodott, hogy – mindennek ellenére – jeles klasszikusról van szó, aki napjainkban is népszerű, a huszadik századi próza nagy mestere, ezzel kifejezésre lehet juttatni a derék jobbikos család nyitottságát az újra, a modernre, s hogy milyen elfogadó a romlott, ámde jelentőset alkotó művészfélékkel. (És a származása is rendben van.) Ellenpróbát is tehetünk: Kosztolányi, Karinthy, Móricz más és más okokból szóba sem jöhetnek; hasonlóképpen a líra területéről – mert ezt is képviselnie kell valakinek – kizárható József Attila, Füst Milán, Illyés vagy Kassák. De Pilinszky – mert az ő kötete is ott van – alkalmasnak látszik. Nemigen érthető költészet ugyan, de sokan nagyra tartják, vallásos ember hírében áll, halott klasszikus, a komcsik állítólag idegenkedtek tőle. És hát a magas kultúra nagy alakja, a kutyafáját.
Csáth és Pilinszky első látásra meglepő – de ha belegondolunk, biztonsági játék.
Persze, ne gondoljuk, hogy ezek a jobbikos család napi olvasmányai. Azért rajtuk támaszkodik a nagypapa (dédnagypapa) katonaképe, macerás dolog volna folyton levenni-visszatenni.
(Köszönöm Kappanyos András segítségét.)
