Protest

  • Kálmán C. György
  • 2014. február 4.

Első változat

Nem a hatalomra törő ellenzék protagonistáival kellene kampányolnia a kormányt leváltani akaró erőknek – hanem a kormány tagjait (és a kormányhoz közel állókat) kellene felhasználni a kampányban.

Ezt már mindenki tudja: az áprilisi választás protestválasztás lesz, akikre (nem tagadom) én szavazni fogok, azokat nem szeretem különösebben, sokat nem várok tőlük, de akik ellen szavazok, azokból nagyon elegem van. Egyes szám első személyben fogalmazok, de azt hiszem, sokak nevében; kedves olvasóim nagy része is így tesz majd. Elege van, unja vagy gyűlöli – számtalan változata van az ellenérzéseknek, de még több a másikakhoz fűződő viszonynak: a csendes elviseléstől a rajongó szeretetig.

Mindenesetre szerintem nem nyerő, ha az ellenzék azzal kampányol, hogy a vágyott miniszterelnököt (és csapatát) helyezi az előtérbe – elég vegyesek az érzelmek velük kapcsolatban, szó sincs egyértelmű elfogadásról; csak ezek elutasítására lehet alapozni. Azzal is legyünk tisztában, hogy az érvek, cáfolatok, statisztikák, viták sem fognak sokat érni. Sem idő nincs rá, sem partner nincs hozzá. Lenne miről beszélni, hogyne;  Paks, a holokausztév, a trafikok, a rezsi (hogy messzebbre ne is menjünk vissza), csupa olyan téma, amelyről lehetne racionális vitát folytatni, nyilvánvalóan meg lehetne ragadni a jelenlegi kormány grabancát. De nem biztos, hogy ez a legjobb kampánystratégia.

A politikai marketinghez sem értek, ezért azzal a kellemes nyugalommal adok tanácsot, hogy bizonyára sok-sok szakember van az ellenzéki pártok környékén, akik vagy értenek a dolgukhoz – és ezért könnyedén lesöprik az én locsogásomat –, vagy nem értenek hozzá – akkor meg ugyancsak könnyedén söprik le. (Viszont pénzt nem kapok érte, tehát még felelősségem sincs.)

A kampány nemcsak protest jellegű, hanem negatív is lesz. És nem valami szép. Ezzel együtt kell élni, ki kell bírni. De ha már így alakult, javaslom a keleti küzdősportok kedvelt fogását: az ellenfél támadásának nagy vehemenciáját fordítsuk őellene, használjuk azt az energiát, amit ő miellenünk vet be. Ha máris megjelentek az ellenzék vezetőit bíráló-gúnyoló-lejárató plakátok, akkor ennyi legyen is elég az ő képük mutogatásából – az ellenzék mutassa meg, kikkel áll szemben.

Olykor elég csak egy-egy kép (például az a mosolygós, amit nemrég itt közöltem, vagy a miniszterelnök egyik csíkos inges-szotyizós képe). De még jobbak a videók, nem is kell rajtuk manipulálni, változtatni semmit: Balog miniszter Hilton-beli magánszámából szabadon ki lehet emelni fél-egy percet. Bármelyik Hoffmann Rózsa-sajtótájékoztató jöhet. Lázár Jánostól is bőven lehet válogatni – a „mindenki annyit ér…” beszédtől a legutóbbiig, hogy ki menjen középiskolába. És persze ott a csúcs, Orbán mulatozása a „Fehérvári huszárok” danolászásával. Nem maradhat ki Pálffy képviselő alakítása a parlamenti ülésteremben, vagy Matolcsy eszmefuttatása a piros fenékpöttyökről vagy az ősmagyar agysebészetről, Szőcs Géza a hamvas táskával.

De ki-ki csak idézze fel a legszebb momentumokat az elmúlt négy évből – a bőség zavara. Nem arról van szó, hogy a vélemények változását, a vitatható ígéreteket vagy a téves tájékoztatást kell kipellengérezni: hanem hogy milyenek ezek az emberek. Milyen suttyók, szégyenletesek, önteltek, erőszakosak – alkalmatlanok. És néhány ilyen felirat elég is: Európa rajtuk röhög; újra ezeket akarjátok?; Tényleg rá fogsz szavazni? – effélék.

Kis klipeket is lehet ezekből összeállítani, s ha a tévék nem akarják sugározni, kivetítőket lehet bérelni néhány fontosabb közterületre, vagy megbeszélni a sarki hentessel, hogy napi kétezerért (+ rezsi) tegye ki a monitort a csülkök mellé. Nem szabadna, hogy emiatt bárkinek rossz legyen a lelkiismerete: nem véletlenekről, kicsúszott gyengébb mondatokról-szereplésekről, nem pillanatnyi indiszpozíciókról vagy előnytelen megjelenésről van szó. Mindezek, amiket fentebb felsoroltam (és még megannyi más) a rendszer lényegéhez tartoznak, pontosan jellemzik azt, ami van.

És amit nem akarunk.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.