Kedves amerikai kormány, te, a nagy kulturális felsőbbrendűségi tudatodban elképesztően arrogáns és érzéketlen vagy, nem követed Magyarország gazdasági, szellemi és kulturális fejlődését, olyasmibe szólsz bele – első, felületes és csalóka benyomásaid alapján –, amik egyáltalán nem azok, amiknek te látod őket. Azt hiszed, hogy a más szokásokkal, neked ismeretlen hagyományokkal, tőled idegen habitussal rendelkező népeket, országokat kioktathatod, szankcionálhatod, csakhogy ez nem más, mint valamiféle képzeletbeli amerikai kultúrfölény fitogtatása, amivel a magyar emberek sosem békülhetnek ki, sőt határozottan visszautasítják.
Mert mi is történt.
Most már jó ideje hazánk a keleti nyitás politikájának elszánt híve, és a magyar emberek kétharmada felhatalmazást adott – csak ebben az évben immár harmadszor, de először négy esztendeje – arra, hogy unortodox módszereinkkel, az ősi keleti-magyar hagyományok felelevenítésével, új gondolkodással virágoztassuk fel az országot. Amiről a hanyatló nyugat talán még sosem hallott, de amit alig titkolt irigységgel figyel.
Így azután érthető, hogy amikor effendi Smith érdeklődni kezdett a só iránt, amit szerény bányámból munkatársaim napi kemény munkával termelnek ki, kicsit utánanéztem a családjának – tiszteletre méltó, derék família, az öreg Smith haddzs volt. És mire egy tavaszi estén a sátramhoz ért, a hátsó kertben már ott volt a kanca a kislányának, a kis Jaguar a fiának, egy közepes Lamborghini effendi Smithnek magának. Akkor éppen csak bekaptunk valamit, alig nyolc fogás volt, a szolgák gyorsan végeztek, aztán másnap reggeltől délutánig bepótoltuk, közben megbeszéltük az üzlet részleteit. Láttam, hogy az effendi megkívánta az egyik szolgálólányt, azonnal oda is adtam neki, aztán jól telepakoltattam a Lamborghinit szarvasgombával, kaviárral, ami éppen kézre esett, búcsúajándékként néhány aranytömböt is mellé tettem.
Így azután nem csoda, ha effendi Smith rendesen viszonozta a jóltartást, megértette, hogy keletre nyíló hazánk hagyományai szerint ez az üzletkötés része, és szégyenben maradna, ha kevesebbet nyújtana, mint én neki. Egy medencés villa, néhány luxusautó, balatoni vityilló a hegytetőn, nem erőltette meg magát azért a kis sóért. Mindenesetre az üzlet lebonyolódott a maga módján, kifizettem a NAV-ot is, mi tagadás, jól jártam.
És amit fontos ebből az egész történetből: ez nálunk így megy, ahogyan már évezredek óta tudják ezt tőlünk keletre, meg az egész arab világban: ajándékokat kell adni az üzletfélnek, vendégül látni és jóltartani, különben nincs bicinic. Mármost ezt korrupciónak, korrupciónak nevezni, a hagyományok, az egész kultúra semmibevétele, lenézése, megbélyegzése. Felháborító éppen egy olyan ország részéről, ahol a nőket kihívóan szemérmetlen öltözékben hagyják flangálni, két perc alatt isszák meg a kávét, nem átallanak disznót enni és a feleségeikről beszélgetni, pfuj.
Nemcsak arról van szó tehát, ahogyan nagyjaink mondani szokták, hogy „tiszteletet Magyarországnak!”, hanem hogy legalább ismerkedjenek meg a keleti gondolkodásmóddal, szokásrenddel, az ébredező új nemzet frissen kialakuló, de gyökereiben ősi hagyományaival. Az elsietett és igazságtalan ítélkezés még visszaüthet. Éljen a sokszínűség, a multikulturalizmus, a tradíciók szabad gyakorlása!
