Ha valamiért olykor nehéz a politikusok álma (és őszintén remélem, hogy néha némelyiküknek azért az), akkor az az, hogy valaki egyszer rászorítja őket: ugyan mondják el már pontosan, mit is értenek egy-egy jól hangzó lózungon, erőteljes jelszón, csipkefinom elemzésen. Hogy magyarázzák el, a mindennapokban, a megvalósításban hogyan is festene mindez. Egyszerűen szólva: mi van a nagy duma mögött?
Van persze különbség a hatalmon lévők és az ellenzékben lévők között. Az egyik különbség az, hogy aki hatalmon van, azt – most, nálunk – aligha szorítja bárki is sarokba; alkalma sem igen van rá, és a megfelelő kellemetlen kérdezőknek is igencsak híján vagyunk. A másik az, hogy a magasröptű rizsának vagy van súlyos, rejtett és gyakorlati következményekkel járó mögöttes értelme, vagy nincs – és ez teljesen kiszámíthatatlan. Ha például azt mondja a kormánypárti politikus, hogy „át kell gondolnunk az irányítási mechanizmusok alkalmazását az új világrend követelményeihez” – az vagy az égvilágon semmit nem jelent, vagy holnapután bevezetik a szultanátust, és a főhatalomnak 19 kánság fizet tizedet, az úrbér megtagadásáért deres jár. De, mondom, lehet, hogy csak azon a szoboravatón éppen jól hangzott, kiszaladt a politikus száján.
A harmadik különbség az volna, hogy a hatalmon lévőktől ezeket a tartalmatlan, üres szövegeket már megszoktuk, nem is várunk tőlük mást, és nem is igen múlik rajta semmi – míg azoknak, akik elvileg valami mást akarnának, ezt a valamit pontosan meg kellene fogalmazniuk. A semmitmondó rizsával nem lehet semmitmondó rizsát szembeállítani, hanem valamit tényleg mondani kell.
Éppen ezért, ha az ellenzéket piszkálom azért, mert értelmetlen, a gyakorlatra nem lefordítható szlogenekkel operál, akkor nem azért teszem, mert a kormányoldal nem ezt teszi. Dehogynem. De hát ez az ő működési módjuk, csinálják csak, amíg bele nem fulladnak. Az ellenzéknek a világos, tiszta és érthető beszéd volna a dolga, hogy pontosan és világosan megmondja: mit és miért akar. Öngyilkossággal ér fel, ha ugyanolyan hablatyot nyomat, mint a hatalmon lévők.
Itt volt például az „összefogás” – micsoda hülyeség, tartalmatlan, felfoghatatlan kifejezés. Azt kell mondani: nem állítunk egymással szemben jelöltet, a másik ellenzéki jelöltet szó nélkül támogatjuk, hónapokkal korábban kijelölni, kik lesznek az indulók, azokat reklámozni. Ennyi. A hétköznapi cselekvések, konkrét célkitűzések nyelvére kell lefordítani a szépen csengő szavakat; nem szeretetről és nem is a másik programjának maradéktalan elfogadásáról van szó, hanem alkukról és technikai megoldásokról, amelyeket nyilvánossá és átláthatóvá teszünk.
Most meg, az önkormányzati választások után, az MSZP elnöke, Tóbás József azt mondja, hogy „a mai estével lezárult az alkuk korszaka, szembe kell nézni az elmúlt időszak eredményeivel”. Jó, ezt talán még le tudjuk fordítani – bár hogy mi is volna „az elmúlt időszak”, és hogy mit is jelent a „szembenézés”, az jótékony homályban marad. (Így aztán ha két hét múlva megjelenik egy közlemény, miszerint szeptemberben kissé alábbhagyott a tagdíjfizetési kedv, egy szavuk nem lehet. Megvolt a szembenézés az elmúlt időszak eredményeivel.) Aztán azzal folytatja, hogy „elitek játszmái helyett kifelé nyit, az emberek, a nép felé”.
Hogy mi van?
Eddig nem a nép felé tetszettek nyitni? Ki az a nép? Mi az, hogy nyitni? Mi az, hogy „kifelé”? Hogyan kell ezt elképzelni?
| ||
Hogyan érvényesül majd ez a mindennapokban? Az MSZP ezentúl nem a művházban, hanem a kocsmában rendezi majd a taggyűlést vagy a fontos politikus közönségtalálkozóját? Kimennek a pártemberek a mezőre, és faggatják a népet ügyes-bajos dolgaikról? Nem kellene pontosan megfogalmazni, hogy ezen mit is értsünk? Vagy… nem is lehet?
Na ez az, ami nem fog menni. Vagy: sajnos, nagyon is fog.
