Még csak a hét dereka van, de máris két listán röhöghet-dühönghet az, aki odafigyel. Az egyik az az „Energia-egyensúly táblázatok családoknak” elnevezésű kimutatás, amely a Kormánytisztviselői Kar (bármi legyen is az) honlapján olvasható; a másik az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának kebelén belül létrejött bizottság állásfoglalása „Magyarország közterületeinek elnevezéseiről”.
Az első listában azt foglalja össze egy világbajnok távfutó és egy dietetikus, hogy a nagyik, a szülők és a gyerekek milyen fizikai aktivitás mellett mekkora energiabevitelre (és milyen kajára) szorulnak. Számtalan vicces eleme van, főként persze az, hogyan képzeli el a táblázat összeállítója egy magyar család életét, milyen tevékenységeket tulajdonít – nem és életkor szerinti megoszlásban – ezen képzetes család tagjainak, és milyen ételek hozzáférhetőségét feltételezi. Hihetetlenül mulatságos lista, érdemes böngészgetni.
Humorforrás persze az is, hogy ez hol jelenik meg – mintha a kormánynak (vagy a Kormánytisztviselői Karnak, bármi legyen is az) lenne akármilyen néven nevezhető köze ahhoz, hogy ki mit csinál, mit eszik, és hogy jól van-e ez így. És vajon a komoly kormányhivatalokban ülő komoly tisztviselők üres óráikban (vagy épp munkaidejükben) tanulmányozzák majd ezt a kimutatást? És ha igen – mit tehetnek? Az ügyintézők lekapják a tíz körméről Mari nénit, hogy miért hét szem konyakos meggyet evett meg az előírt öt helyett, miután egy órán át port törölgetett? Vagy kiépül majd (a kormánynak alárendelve) a helyes étkezésre felügyelő gondnoki rendszer, amely minden családon rajta tartja a szemét?
De hát – ilyen a kormány, ilyen a kormányzati bürokrácia (és feltehetőleg mindegyik), ostobaságokon komoly képpel rágódik, nem csekély fizetésért, és igyekszik belepofázni az életünkbe.
A másik lista is érdemel pár szót. Nem – vagy nem csak – az a baj, hogy elképesztő „eredményekre” jutott az MTA alkalmi bizottsága (amelynek az volt a feladata, hogy állapítsa meg: milyen utcaneveket [közterületi elnevezéseket] adhatnak az önkormányzatok, és milyeneket [inkább] ne – lásd még ezt az elemzést is), hanem az eljárás maga. Mondhatnánk, hogy az Akadémiát behúzták a csőbe – ha nem toporogna olyan gyakran a cső szájánál, hogy bebocsáttatást nyerjen. Mondhatnánk azt is, hogy rákényszerítették a tudós testületre, a törvény erejével, ezt a méltatlan feladatot – de hát nemrégiben sikeresen bújt ki az alól, hogy részese legyen az egyházak minősítésének, most miért nem tette meg?
A szomorú az, hogy most az Akadémia nevén szárad az a (más halmazállapotában sem jobb szagú) döntési mechanizmus, amely a tudománnyal próbálja legitimálni a politikai döntéseket. Ebből a szempontból mindegy is, hogy mekkora baromságokat beszél a magas bizottság. Hogy a „szabadság” és a „béke” szavak elfogadhatóságát hogyan magyarázza, és miért szórja ki annak az izé… szóval az Éjjeli menedékhely írójának a nevét, a másik khm… világhírű filozófuséval együtt. Mindegy. A lényeg az, hogy az Akadémia belement a hatalom (és a politika) utcájába, saját jó hírnevét, reputációját (és, személyes fájdalmamra, az ott dolgozókét is) kockára téve. Ezt már sokszor megírtam (itt is): a tudományt, a tudományos életet, az Akadémiát a politika, ahol és amikor csak tudja, a saját érdekeinek megfelelően kihasználja, szépségflastromnak vagy igazolásnak tekinti, és feltétlen parírozást vár el. Vannak ismerőseim, akik a magyar történettudomány végzetes hanyatlását vizionálják, mások egyenesen az Akadémia komolyságát és tekintélyét vonják kétségbe. Nem tudok jó szívvel tiltakozni.
