Listák

  • Kálmán C. György
  • 2013. április 25.

Első változat

Ezen a héten (eddig) két listán röhöghetünk (és még hol a hétvége!) – a helyes táplálkozás és az adható utcanevek listáján.

Még csak a hét dereka van, de máris két listán röhöghet-dühönghet az, aki odafigyel. Az egyik az az „Energia-egyensúly táblázatok családoknak” elnevezésű kimutatás, amely a Kormánytisztviselői Kar (bármi legyen is az) honlapján olvasható; a másik az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának kebelén belül létrejött bizottság állásfoglalása „Magyarország közterületeinek elnevezéseiről”.

Az első listában azt foglalja össze egy világbajnok távfutó és egy dietetikus, hogy a nagyik, a szülők és a gyerekek milyen fizikai aktivitás mellett mekkora energiabevitelre (és milyen kajára) szorulnak. Számtalan vicces eleme van, főként persze az, hogyan képzeli el a táblázat összeállítója egy magyar család életét, milyen tevékenységeket tulajdonít – nem és életkor szerinti megoszlásban – ezen képzetes család tagjainak, és milyen ételek hozzáférhetőségét feltételezi. Hihetetlenül mulatságos lista, érdemes böngészgetni.

Humorforrás persze az is, hogy ez hol jelenik meg – mintha a kormánynak (vagy a Kormánytisztviselői Karnak, bármi legyen is az) lenne akármilyen néven nevezhető köze ahhoz, hogy ki mit csinál, mit eszik, és hogy jól van-e ez így. És vajon a komoly kormányhivatalokban ülő komoly tisztviselők üres óráikban (vagy épp munkaidejükben) tanulmányozzák majd ezt a kimutatást? És ha igen – mit tehetnek? Az ügyintézők lekapják a tíz körméről Mari nénit, hogy miért hét szem konyakos meggyet evett meg az előírt öt helyett, miután egy órán át port törölgetett? Vagy kiépül majd (a kormánynak alárendelve) a helyes étkezésre felügyelő gondnoki rendszer, amely minden családon rajta tartja a szemét?

De hát – ilyen a kormány, ilyen a kormányzati bürokrácia (és feltehetőleg mindegyik), ostobaságokon komoly képpel rágódik, nem csekély fizetésért, és igyekszik belepofázni az életünkbe.

A másik lista is érdemel pár szót. Nem – vagy nem csak – az a baj, hogy elképesztő „eredményekre” jutott  az MTA alkalmi bizottsága (amelynek az volt a feladata, hogy állapítsa meg: milyen utcaneveket [közterületi elnevezéseket] adhatnak az önkormányzatok, és milyeneket [inkább] ne – lásd még ezt az elemzést is), hanem az eljárás maga. Mondhatnánk, hogy az Akadémiát behúzták a csőbe – ha nem toporogna olyan gyakran a cső szájánál, hogy bebocsáttatást nyerjen. Mondhatnánk azt is, hogy rákényszerítették a tudós testületre, a törvény erejével, ezt a méltatlan feladatot – de hát nemrégiben sikeresen bújt ki az alól, hogy részese legyen az egyházak minősítésének, most miért nem tette meg?

A szomorú az, hogy most az Akadémia nevén szárad az a (más halmazállapotában sem jobb szagú) döntési mechanizmus, amely a tudománnyal próbálja legitimálni a politikai döntéseket. Ebből a szempontból mindegy is, hogy mekkora baromságokat beszél a magas bizottság. Hogy a „szabadság” és a „béke” szavak elfogadhatóságát hogyan magyarázza, és miért szórja ki annak az izé… szóval az Éjjeli menedékhely írójának a nevét, a másik khm… világhírű filozófuséval együtt. Mindegy. A lényeg az, hogy az Akadémia belement a hatalom (és a politika) utcájába, saját jó hírnevét, reputációját (és, személyes fájdalmamra, az ott dolgozókét is) kockára téve. Ezt már sokszor megírtam (itt is): a tudományt, a tudományos életet, az Akadémiát a politika, ahol és amikor csak tudja, a saját érdekeinek megfelelően kihasználja, szépségflastromnak vagy igazolásnak tekinti, és feltétlen parírozást vár el. Vannak ismerőseim, akik a magyar történettudomány végzetes hanyatlását vizionálják, mások egyenesen az Akadémia komolyságát és tekintélyét vonják kétségbe. Nem tudok jó szívvel tiltakozni.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.