A nu metal nemhogy kiment a divatból, egyesek szerint még „a létező dolgok legkínosabbika” címre is pályázhatott volna, a köztudottan erős mezőny ellenére. Ám mivel olyan korszakban élünk, amelyben még a susogós melegítő diadalmas visszatérésének is tanúi lehettünk, csak idő kérdése volt a nu metal újrafelfedezése: Amerikában ma már egyre több fiatal zenekar lát értéket azon zenei alapokban, amelyeket még a Korn döngölt a földbe. Pedig nyilvánvaló, hogy napjainkra teljesen átalakult az amerikai ifjúság hozzáállása az 1990-es évek közepén csúcsra járó nu metalhoz: a mai tinédzserek számára a régi zenekarok immár nagy öregek, és alig különböznek azoktól a zenekaroktól, amelyek már harminc éve is nagy öregnek számítottak. Közülük páran nyom nélkül tűntek el (Coal Chamber), mások önmaguk paródiájává váltak (Limp Bizkit), miközben a Korn néha jobban, néha rosszabbul találja fel magát újra.
És van a kezdetekből még a Deftones, amely főleg Chino Moreno hol éteri, hol nyöszörgős énekstílusa miatt már az 1995-ös induláskor kilógott kicsit, a divathullám elcsendesedése után pedig nem önmaga paródiájává vált, hanem saját univerzumot teremtett. Annyira sajátot, hogy miközben a pályatársaik rendre megkapták a proli jelzőt, akiknek a zenéjére csak részeg tinik ugrálnak, a Deftones a közmegegyezés szerint legnagyobb klasszikus White Pony lemez megjelenése idején, 2000-ben még a metal bármilyen formáját széles ívben kerülők közt is megvetette a lábát.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
