Orbán az Ormánságban

  • Kálmán C. György
  • 2013. április 27.

Első változat

Az Orbánról – propagandacéllal, a nézőközönség megnyerésének szándékával – készült filmecske rémes, taszító, nevetséges. De nem árt néha kicsit gyanakodni magunkra. Sose bízzunk saját ítéletünkben.

Van egy kiváló blog, és azon van egy – ugyancsak kiváló – friss bejegyzés, amely rendkívül szellemesen állítja egymás mellé az Orbán Viktor ormánsági látogatásáról készült videót és a Kádár Jánosról annak idején készült hasonló filmfelvételeket. Kádár ugyanúgy leereszkedik a nép közé, szóba elegyedik az egyszerű emberekkel, kedélyes és érdeklődő, fesztelen és közvetlen; borsózik az ember háta.

Az Orbánról – propagandacéllal, a nézőközönség megnyerésének szándékával – készült filmecske rémes, taszító, nevetséges.

De nem árt néha kicsit gyanakodni magunkra. Sose bízzunk saját ítéletünkben.

Csináljunk egy tesztet: mindenki képzelje el a lehető legrokonszenvesebb embert, akit Orbán helyett a miniszterelnöki bársonyszékben látna. Hogyan viselkedne vajon az illető, ha kamerák és fényképezőgépek kereszttüzében kellene az isten háta mögötti településen néhány szót szólnia az emberekhez – egyáltalán, normálisan kommunikálnia? Vajon nem kellenének ahhoz meglehetős színészi képességek, hogy ilyenkor ne a ripacs, ne a megjátszós (elmélyített hangú, kissé népies ízekkel beszélő, joviálisan tréfálkozó) bonviván bújjon ki az emberből? Vajon jobban oldja meg ezt a feladatot egy valódi államférfi, akit a szívünkbe is zárunk? Mit tett volna ilyen helyzetben Churchill vagy De Gaulle, hogyan viselkedne Obama vagy Hável? Nem csak arról van szó, hogy annyira a pokolba kívánjuk már Magyarország miniszterelnökét, hogy nehezen viseljük, ha bármit csinál?

Ismétlem: nem vitás, Orbán produkciója borzasztó, én is rosszul vagyok tőle. Csak az a kérdés, nem várunk-e lehetetlent, ha másra számítunk – bárkitől.

Ugyanis a helyzet (a szituáció) az, ami ezt a szörnyűséget kitermeli. Mi a fenének kell az ország egyik legszegényebb vidékére „ellátogatni”, azért, hogy ott megebédeljen és ülést tartson a kormány? Kinek jó ez? És miért kell filmeseket és fotósok hadát mozgósítani erre az alkalomra? Tud hétköznapi módon beszélgetni bárki, ha kamerák kereszttüzében áll? És fordítva: nem válik-e bármilyen mindennapi cselekvés szimbolikussá, sokatmondóvá, önmagán túlmutatóvá, ha filmen vagy fotón mutatkozik meg? (Erről a film vagy fénykép alanya csak annyiban tehet, amennyiben önként válik a show részesévé.) Magyarán: ezt a helyzetet nem lett volna szabad létrehozni – ami ez után történik (és a videón látszik), az már szükségszerű következmény, aligha elkerülhető, a résztvevőktől (majdnem) függetlenül.

És a helyiek? Az istenadta nép? Ne vonjuk késégbe, hogy az örömük, érdeklődésük, izgalmuk, bizony, őszinte. Ugyan, mi történik egy ormánsági faluban? Jöhetne ide Pumpás Pista vagy Hajdú Péter, Kiszel Tünde vagy Böröcz István – szinte bárki, aki a járásnál szélesebb körben ismert, az elhagyatott, szegény és eseménytelen falvak népe – legalább néhány percre, és ha nem másért, a segítség reményében – boldog volna vele. Hogy odafigyelnek rá, szóba állnak vele.

Ezzel visszaélni – na, ez az igazi gaztett.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.