Valahogy

  • Kálmán C. György
  • 2015. január 23.

Első változat

Megvolt a magyar kultúra napja, csodazongorával, ünnepi beszéddel. Megtudtuk, hogy minden a csillagok állásán múlt és múlik.

Ezt a pár nappal megkésett magyar kultúra napi írást egy gazdasági természetű – teljesen laikus – megfigyeléssel kezdem. Eddig úgy tapasztaltam, hogy ha hazánkban valakinek van egy remek ötlete, találmánya, újítása, akkor kétségbeesett (és gyakran hasztalan) pénzgyűjtésbe kezd, befektetőket és anyagi segítséget keres, mindenféle startupforrásokhoz és adománygyűjtő szervezetekhez fordul, egyáltalán: keserves és nehézkes folyamat kezdődik, amelynek a végén esetleg eljut egy prototípus megalkotásához, vagy a kísérlet kivitelezéséhez stb. Olykor külföldre megy, ott több a gazdag és kockáztatni hajlandó tőkés, vagy eladja az ötletet olyanoknak (gyakran külföldre), akik ügyesebbek a pénz felhajtásában és a terv sínre állításában.

Az nemigen szokott előfordulni, hogy az állam nagy pénzügyi injekcióval megsegítse. Az a maximum, hogy nem állít külön bürokratikus és financiális akadályokat.

Sok olyan újítás (találmány stb.) van, amelyiknek sok köze van a kultúrához – ritkább, amelyiknek közvetlen köze. De akadnak ilyenek. Például igen jelentős (mondhatni: korszakos) hangszerfejlesztések éppen hazánk területén történtek, gondoljunk a zseniális Schunda cimbalmára vagy tárogatójára (hoppá, miféle bevándorlónév ez?). (Vagy külföldön a szaxofonra.) Születnek mindig új hangszerek, módosulások vagy teljesen új eszközök, akusztikusak és elektronikusak egyaránt. Arról viszont nem tudok, hogy bármelyiket egy-egy nemzeti bank megtámogatta volna, és miniszterelnök (na meg kormánybiztos) sertepertélt volna a bemutatása körül. Ettől még (közpénzsegédlettel vagy anélkül) bármelyik lehet előbb-utóbb sikeres. Persze, nem ezen múlik.

false

 

Fotó: MTI

Semmi okom kétségbe vonni Bogányi Gergely zongoraművészi, tervezői vagy menedzseri képességeit – de azért legalábbis kockázatos kormányfői szinten hájpolni a „csodazongorát”, ami vagy befut, vagy nem; akár be is fuccsolhat, múló epizód maradhat, zsákutcának bizonyulhat, bármilyen csinos is. Különösen visszás ezt tenni meg a magyar kultúra napja központi eseményének – egy hangszer nem olyan, mint egy szobor: nem leleplezni, felavatni kell, hanem használni, sokáig, sokaknak. Csak akkor derül ki, hogy ér-e valamit.

De mindezeket félretéve, és a hangszer erényeiről mit sem tudva – nem lehetne kérni, hogy a miniszterelnök legalább ne beszéljen?

Nem arról nevezetes ő, hogy bármi köze volna a kultúrához. Különösen, hogy bármi érdemlegeset, megfontolandót tudna mondani róla. Megtehette volna, hogy megnyitja a színpompás, nagyszabású gálaestet, aztán páholya jótékony sötétjébe vonul. És akkor az még mindig csak hagyján, hogy ismét a magyar lélek különlegességéről beszélt, szokás szerint hízelgett a magyar embereknek, fényezte kicsit a nemzeti öntudatot. Nem, azt a badarságot nem mondta, hogy a csodazongora azok közé a falak közé kerül, amelyek között Liszt Ferenc is komponált. (Liszt jóval a mai Zeneakadémia épületének felavatása előtt már meghalt.) A tudósítás pontatlan. Azt viszont mondta, hogy noha itt éltek, itt jártak iskolába, Teller Ede, Wigner Jenő, Neumann János „tudásukat valahogy mégsem Magyarországon kamatoztatták”.

Valahogy.

Úgy alakult.

Nem is értjük. Nyilván a csillagok állása volt ilyen furcsa, hiszen – mint a következő mondat rávilágít – most már „másként állnak a csillagok”. Ugyan mit is tehet az ország arról, hogy holmi törvényekkel, szankciókkal, ellenséges atmoszférával, gyilkos indulatokkal néhány ember számára lehetetlenné tette, hogy a hazájában alkosson.

A csillagok. Valahogy.

Neked ajánljuk