Az előző írásban azt állítottam, hogy a jegybank függetlensége (és persze még annyi minden más az országban) sokkal inkább politikai kultúra dolga, mint a jogszabályoké. A rendszerváltás óta eltelt két évtized szerintem több mint meggyőzően támasztja alá ezt a tételt. Röviden azt lehet mondani, hogy az egy Bajnai Gordon kivételével minden miniszterelnök illetve kormány konfliktusos viszonyban volt a jegybank éppen regnáló elnökével: Antall Surányival, Horn Bod Péter Ákossal, Orbán Surányival, Medgyessy és Gyurcsány Járaival és most ismét Orbán Simorral. A konfliktusos viszony többnyire verbális volt, de láttunk sikeres és sikertelen kísérleteket az elnök eltávolítására, vagy éppen diszkreditálására.
Erre a jelenségre nehéz más magyarázatot találni, mint hogy a politikai elit valójában mind a mai napig nem tanulta meg, igazán nem is érti a hatalommegosztás, a fékek és ellensúlyok jelentőségét a kapitalista piacgazdaságban és társadalomban. (Ez talán nem is nagy csoda, hiszen vezető politikusaink kivétel nélkül egy másik társadalmi formációban szocializálódtak, amelyben nem sok szerep jutott ezeknek a koncepcióknak.) A mindenkori miniszterelnök mintha kizárólag csak hierarchikus, alá-fölérendeltségi viszonyokban lenne képes gondolkodni, a mellérendelt viszonyokkal, az együttműködési kényszerekkel nem tud mit kezdeni. S mert a jegybankkal – ha az elnök elég karakán – csak együttműködni lehet, hiszen a törvény védi őt és szervezetét, nosza tetézzük bűnnel a hibát: változtassuk meg a törvényt.
Az ősbűn e téren Gyurcsányé, aki a monetáris tanács létszámának kibővítésével próbálta Járait „közömbösíteni” bő két évvel mandátumának lejárta előtt. A szocialista párti miniszterelnök azonban gyenge kezdőnek bizonyult Orbánhoz képest, akinek a mostani javaslatai a törvény segítségével rafinált módon „bekerítenék” az elnököt (a monetáris tanács szerepének felértékelése, újabb monetáris tanácstagok kinevezése, a harmadik alelnök kinevezési joga). Ám e törvények önmagukban nem is feltétlenül ésszerűtlenek. Például az, hogy az MNB-hez kerüljenek a bankfelügyeleti feladatok, kifejezetten megfontolandó, ám a választott technika (MNB és PSZÁF összevonása), párosulva a többi javaslattal és a kormány más – kommunikációs – lépéseivel, nem hagy kétséget a valós szándékot illetően.
Csak a kevésbé tájékozottak kedvéért: a Monetáris Tanácsban az egy ember egy szavazat elve érvényesül. Ha tehát a Monetáris Tanácsot a kormány saját embereivel tölti fel és megnöveli e szerv hatáskörét a jegybank stratégiai és operatív ügyeiben, azzal értelemszerűen megteremti a lehetőséget saját befolyása növelésére. Ha ehhez hozzávesszük a kormány meg-megújuló verbális támadásait a jegybank politikája és az elnök személye ellen, nem nagyon van okunk kételkedni abban, hogy a megteremtett lehetőséggel a kormány alighanem élni is akar.
Ezért aztán igaza van az Uniónak, amely nem csupán a törvényeket, de a mögöttük meghúzódó törekvéseket is kifogásolja. A helyzet iróniája (vagy inkább a tragikomédiája), hogy ezek a kormányzati törekvések nem kis mértékben a jegybank szerepének túlértékelésén alapulnak, már ami a jegybank lehetőségeit illeti a kormány gazdaságpolitikájának támogatása terén.
A törvény nem hagy ugyanis kétséget afelől, hogy a jegybank csak olyan mértékben támogathatja a kormány gazdaságpolitikáját, ami nem veszélyezteti elsődleges feladatának ellátását, tudniillik a nemzeti valuta értékállandóságának biztosítását. Más szavakkal az irányadó kamat csökkentése, netán az árfolyam gyengítése a gazdaságpolitika támogatásaként (például a gazdaság élénkítése vagy az export ösztönzése céljából) – abban a jegybanki szerepfelfogásban, ami az Unióban érvényesül - biztosan nem engedhető meg, ha veszélyezteti a jegybank inflációs céljainak elérését. Természetesen miután a jövőre vonatkozó várakozásokról van szó, mindig van valamennyi mérlegelési lehetőség és mozgástér, de naivitás azt hinni, hogy ezek a negyed- vagy félszázalékok lényegesen befolyásolnák a gazdaság teljesítményét.
Marad az, amiről az utóbbi időben burkoltan, vagy nyíltan szó esett, hogy tudniillik a jegybank hosszú lejáratú forint vagy deviza forrásokat bocsásson a bankrendszer számára, amelyet az – a beruházások finanszírozásával – a gazdaságba csatornázhatna.
Nos, jelentsük ki bátran, hogy ez lehetséges, és én például tanácsolnám is a jegybanknak, hogy ne habozzon ezt a lépést megtenni. Tanácsolnám annak tudatában, hogy nem várnék sokat, vagy inkább kifejezetten keveset egy ilyen intézkedéstől.
Miről van itt szó?
Nem vitás, hogy az elmúlt években a belföldi vállalati hitelezés lényegében lefagyott. Mostanra már a kormány is felismerte, hogy a hitelezés lefagyása azt a kevés növekedési potenciált sem engedi kiaknázni, ami a gazdaságban még megmaradt (felismerhette volna korábban is, hisz épp elegen figyelmeztették annak idején és azóta is). Innen a javaslat, hogy a jegybank tegyen valamit.
A hitelezés leállása azonban nem elsősorban forráshiány miatt következett be, hanem azért, mert a bankok és főként a nyilvánvalóan tulajdonosi instrukciókat követő külföldi tulajdonú bankok – amelyek összességükben a vállalati hitelpiac több mint 70%-át birtokolják – erősen vonakodnak, hogy kockázatot vállaljanak (nézzük meg a banki hirdetéseket: betéteket, vagy számlavezetést reklámoznak).
A vonakodásnak több oka van, ezek között a banki különadó és a végtörlesztés kitüntetett szerepet játszik, ahogy fontos a kormány által folytatott gazdaságpolitika iránt érzett általános bizalmatlanság is. Ezt a bizalmatlanságot nem lehet jegybanki hitelkeretekkel eloszlatni, kiváltképp, ha a piac ezt a jegybank függetlenségének megsértéseként érzékeli. Szerintem a jegybank már csak ezért is „önként” eleget tehetne a kormány igényének, hogy „bizonyítást nyerjen”, az eddig követett gazdaságpolitika nem serkenti, hanem gátolja a növekedést. Más szavakkal a növekedés beindításához (is) fordulatra van szükség.
A teljesség kedvéért szomorúan hozzá kell tenni: még ha egy szép napon a kormány el is szánja magát erre a fordulatra, hosszú időnek kell eltelnie, mire visszaszerzi a piac bizalmát. Addig legalább a jegybank továbbra is legyen hiteles azáltal, hogy – ha kell az Unió segítségével – megőrzi függetlenségét és így képes marad alapvető feladatai ellátására.
