Politikus és választópolgár évtizedek óta babonás félelemmel és reménykedéssel viszonyul a GDP-hez, másképpen a ’bruttó hazai terméknek’ nevezett gazdaságstatisztikai mutatóhoz. Ha emelkedik, azaz növekszik a gazdaság teljesítménye, mindenki – ideértve a hitelezőket – boldog és optimista. Ha csökken – ez az amit recessziónak, rosszabb esetben válságnak nevezünk – a hangulat megfordul.
Nem kétséges, hogy a GDP alakulása nagyon sokat elárul arról, hogy milyen helyzetben van a gazdaság, illetve a gazdaság szereplői, köztük a legfontosabb csoport a lakosság.
Általában természetesen feltételezhető, hogy ha növekszik az adott ország gazdaságának teljesítménye, az valamilyen mértékben, előbb vagy utóbb javítja az összes szereplő, vagy legalábbis a nagy többség helyzetét. Erre szokták mondani, hogy a „dagály minden csónakot megemel.” Lényegében ugyanezt állítja az úgynevezett „trickle down” azaz a „lecsöpögési” elmélet, ami szerint a gazdaság, a társadalom versenyképes egységeinek többletjövedelméből valamennyi az alacsonyabb rétegekhez is „lecsöpög”.
Klasszikus heurisztikáról van szó, azaz egy olyan szabályról, vagy feltételezésről, ami gyakran igaz, de korántsem mindig. A GDP alakulása sokat - de messze nem mindent és főleg nagyon pontatlanul árul el a társadalom jólétéről. Annyira pontatlanul, hogy gyakran téves következtetések levonását és ezek nyomában hibás döntések meghozatalát eredményezi.
Más szavakkal, a gazdasági növekedés fétisén mostanra már elég sok repedés fedezhető fel, ami nem csak a szakemberek, de a politikusok számára is nyilvánvalóvá vált.
2008-ban Sarkozy francia elnök kezdeményezésére egy különböző diszciplinákat képviselő tudósokból álló bizottság foglalkozott azzal, hogyan lehetne megújítani a gazdasági növekedés és a társadalmi haladás mérését. A bizottság, amely nem akármilyen „tűzerőt” képviselt - szerepet kapott benne többek között 4 Nobel-díjas közgazdász – 2009-ben tette le megállapításait és javaslatait egy több mint 200 oldalas dokumentum formájában.
A jelentés egyebek mellett a következő – a laikusok számára is követhető - kritikai megállapításokat fogalmazza meg a GDP, vagy a gazdasági növekedés mérésének jelenlegi modelljével szemben:
- nem veszi figyelembe illetve elfedi a társadalmi csoportok közötti egyenlőtlenséget – ha ez növekszik, akkor jelentős csoportok helyzete relatív, vagy akár abszolut értelmben is romolhat, miközben az összgazdasági teljesítmény javul;
- nem mond semmit számos olyan tényezőről, amelyek befolyásolják a lakosság jólétét – például a forgalmi dugók növelhetik a GDP-t (a magasabb üzemanyag felhasználás miatt), miközben nyilvánvalóan kedvezőtlen hatással vannak a lakosság közérzetére;
- nem mond semmit arra nézve, hogy a gazdasági növekedés fenntartható-e – például az elmúlt évtizedek impozáns gazdasági növekedése az adósság felhalmozódásával járt együtt, ami nyilvánvalóan fenntarthatatlanná tette ezt a növekedési modellt;
- végül, de egyáltalán nem utolsósorban a környezeti károk, illetve a nem megújuló természeti erőforrások felhasználása sehol nem jelenik meg a gazdasági növekedés „költség” oldalán.
Azt hinné az ember, hogy egy ennyire tekintélyes testület megállapításai, amelynek a munkáját ráadásul az egyik gazdasági nagyhatalom első számú vezetője kezdeményezte, nagy visszhangot váltanak ki és megkezdődik a jelenlegi gyakorlat revíziója legalább a legfejlettebb országokban.
Nos, meglepő, vagy sem, ennek egyelőre nem sok jele látszik.
A GDP trónfosztására, úgy tűnik, még várni kell.
