Egy vizsgázott éjszakai merülő – Bucsi Réka filmrendező

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2014. február 28.

Film

A hétfőn induló berlini nemzetközi filmfesztivál rövidfilmes mezőnyében versenyez az Arany Medvéért Bucsi Réka tízperces digitális rajzfilmje, a Symphony No. 42. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tavaly diplomázott rendezőjével a Berlinbe vezető útról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Hogy oszlik meg a MOME és a Nemzeti Filmalap részvétele a film elkészítésében?

Bucsi Réka: Alapvetően a MOME a producere, a helyszínt is az egyetem biztosította hozzá. A profi animátorok mellett a diákok is besegítettek, Holló Kriszta segített összehozni a stábot. Voltak kihúzók, színezők, akik kreditért dolgoztak a filmen. Folyamatosan konzultáltam a tanárokkal, Richly Zsolttal sokat beszélgettünk a látványtervekről, Domonyi Ritával a dramaturgiáról, Fülöp József tanszékvezetővel pedig nagyjából mindenről. Állandóan prezentálni kellett a projektet, mindig hozzáfűztek valamit. Másfél évig tartott a munkafolyamat.

MN: A Nemzeti Filmalap is beleszólt?

BR: 'k támogatták anyagilag a filmet. A MOME-val közösen választották ki azt a négy-öt diplomamunkát, amiről úgy gondolták, hogy érdemes benevezni a Berlinaléra, mert beleillik az ottani rövidfilmes programba.

MN: Az ismertető szerint a Symphony No. 42 abból az alapötletből született, hogy egy ismeretlen helyzetet a szemlélők a saját elképzelésük kontextusában értelmeznek. Mindez hogyan jelenik meg?

BR: Látszólag egymástól független kis jelenetekről van szó, amelyek mindenféle asszociációkkal vannak összekötve színekben, érzésekben, de leginkább hangban. A nézők képzettársításaira épít, hiszen egy adott helyzet láttán az emberek automatikusan beleképzelnek egy jellemet valamilyen élőlénybe, állatba, emberbe. Az állatok olyanok, mintha emberek lennének, és fordítva.

MN: Mindez hogyan áll össze szimfóniává?

BR: Nem tematikában, hanem struktúrában gondolkodtam. Az volt az alapkoncepcióm, hogy nem akarok unatkozni, miközben diplomafilmet készítek, hanem jól akarom érezni magam. Szerintem ez a hozzáállás mindig meglátszik a végeredményen. Nem érdekelt a lineárisabb, egy figurára fókuszáló, úgynevezett klasszikus történetmesélés. Inkább valami nem szokványos, kísérleti formát és narratívát akartam. Abból indultam ki, hogy izgalmas lehet nagy hangsúlyt adni a zörejeknek. Így álltam össze már az elején Lukács Péter hangmérnökkel. A szimfónia címre nincs didaktikus válaszom. Úgy éreztem, hogy a módszer, amit alkalmaztam, jobban hasonlítható a komponáláshoz, mint a rendezéshez. A kis darabkák összehozása egy nagy egésszé szép lassan egy kész művet, szimfóniát alkotott.

MN: Mi izgat az animációs filmben?

BR: A teljesen szabad anyaghasználat vonz. Mindent ki lehet próbálni, mindent ki lehet forgatni önmagából, és nagyon izgalmas, hogy milyen hatásokat lehet vele elérni. Az én filmem teljesen szokványos a kortárs japán vagy akár némelyik amerikai animációhoz képest. Azoknál tényleg nem lehet megmondani pontosan, hogy miért van olyan hatása a képeknek, amilyen van.

MN: Nálad mi a kiindulási pont?

BR: Nyilván bizonyos témakörök érdekelnek, foglalkoztatnak, és azok köré épülnek az ötleteim. Ilyen például az ember és a környezet viszonya. Kvázi viccesnek tartom, amikor az embereket nagyon beszippantja egy helyzet, mint az a videó, ahol elefántokat megtanítanak festeni, közben ott állnak a turisták, és fényképezik őket; teljesen bizarrnak, morbidnak tartom. Nekem fontos a humor, a helyzetkomikum, hogy ne komolyan beszéljünk komoly dolgokról, mert az felesleges és lehetetlen.

MN: Odavagy a képregényekért?

BR: Sokat rajzoltam képregényeket. Általában az alternatívabb, illusztrációjellegűeket kedvelem, például a franciákat, s nem annyira a szuperhősöseket.

MN: A németországi Filderstadtban születtél, Ausztriában nevelkedtél. Milyen kultúrát hozol magaddal?

BR: Nincs olyan ember a családomban, aki művészettel foglalkozik. Apukám programozó, a húgom építész, mindenkinek elég jó agya van a matematikához, a fizikához. Filderstadtból semmire sem emlékszem, mert a születésem után közvetlenül elköltöztünk. Nyolc évig éltem Salzburgban, ami egy nagyon tiszta "marcipánváros". Annyi hozama volt az ottlétnek, hogy megtanultam németül. Gyakorlatilag az érettségi tájékán döntöttem el, hogy felvételizem a MOME-ra, ahová másodjára vettek fel. Közben egy évig a Novus animációsjátékfilmkészítő szakára jártam, meg rajziskolába a felvételi miatt.

MN: Vácz Péter Nyuszi és 'zének animációs világsikere is azt súgja, hogy komoly nemzedéki áttörés indult meg a hazai animációs film világában. Te is így látod?

BR: Már egy ideje készülődik ez az áttörés. Elég sok ügyes animációs hallgató van, és szerintem a következő években még több sikeres ember kerül ki az egyetemről. Nagyon igényes, jó munkák készülnek. A MOME és azon belül is az anim szak egyik legnagyobb erőssége, hogy Fülöp József tanszékvezető mindenféle egyetemekkel tartja a kapcsolatot még Ázsiában is, s így behozza a MOME-ra a külföldi lehetőségeket, ösztöndíjakat, workshopokat. Jelenleg én is egy workshopon veszek részt az Animation Sans Frontiéres keretében. Négy iskola tartozik bele, a MOME mellett a párizsi Gobelins, az Animation Workshop a dániai Viborgban és a Filmakademie Ludwigsburgban. Mindenhonnan jelentkezhetnek a diákok, összejön egy nagyjából tizenöt fős csapat, amelyik két-két hetet tölt a négy intézményben. Előadásokat hallgatunk, saját projekteken dolgozunk. A végén Párizsban lesz egy nagy pitch, ahol előadjuk az új projektünket. Az ASF workshopja a diploma utáni elhelyezkedést, a pénzszerzést segíti elő a következő filmtervre.

MN: Hol képzeled el a jövődet?

BR: Nem mintha nem szeretnék Budapesten élni, de nagyon vonzanak a külföldi helyek. Vannak olyan városok, amelyek kifejezetten érdekelnek egy bizonyos időre. Jövőre mindenképpen megpályázom a művészeti rezidens programot Japánban. Azért is jó, hogy összejött Berlin, mert ott rengeteg emberrel találkozhatok, teremthetek kapcsolatot, ami érdekes lehet a jövő szempontjából.

MN: Új filmterv?

BR: Még csak a csírájában. Megismerkedtem egy dán rendezővel, akinek nagyon hasonlóak az elképzelései. Eredetileg azt terveztem, hogy három hónapra kimegyek Viborgba, de ez most a Berlinale miatt kicsit megingott bennem.

MN: Mi a véleményed arról, hogy a Kiskakas fesztivált leszámítva nagyon korlátozott a magyar animációs filmek hazai megmutatkozási lehetősége?

BR: Gyakorlatilag nem létezik ilyesmi. Az utóbbi időben egyes galériák néha felkarolnak egy- egy alkotót. Csáki Lászlónak és Magyarosi Évának kiállítást rendeztek az állóképeikből, mellette vetítették a filmjeiket. Mellesleg a Symphony No. 42 esetében is felmerült ez a lehetőség. Kicsit adná is magát, hogy a film átmenjen képzőművészeti irányba, hiszen a képek illusztráció- vagy festményszerűek. Arra gondoltam, hogy kiragadom az egyes figurákat, és képek formájában készítek pluszanyagokat, amik kerekítenék a film univerzumát. Még a fejemben van mint lehetséges továbbfejlesztés, de nem szeretek sokáig egy dolgon ülni. Szívesen foglalkoznék valami újjal.

MN: Olvastam, hogy valamikor merülésvezetőnek szegődnél az Indiai-óceánra. Mi igaz ebből?

BR: Tizenöt éves koromban letettem a búvárvizsgát, sőt a haladó vizsgát is éjszakai merülésre, barlangra. Az volt az álmom, hogy majd szezonálisan csinálom. Sok magyart ismerek Egyiptomban, dolgozhatnék ott.

Neked ajánljuk