Végre egy film, mely megtöri a műveltek évezredes uralmát, és új időszámítást hirdet, mert innentől az sem golyózható ki az úri társaságból, aki a szörnyet hívja Frankensteinnek, és nem a készítőjét. Kimondatik, hogy a lény apja fia, így joggal viselheti a Frankenstein nevet - na, erre varrjanak testrészt a keményvonalas frankensteinisták. De ezenkívül is sok bátrat húz filmünk, például akcióhőssé teszi a vízköpőket (nyilván az ihletet adó képregényben is ez dívott), így néha valakinek halálos komolysággal fel kell kiáltania: támadnak a vízköpők! Vízköpőzésre eleddig csak daloló Disney-rajzfilmekben volt precedens, de az Én, Frankenstein nem dalol: Stuart Beattie filmje setét és gótikus újrapozicionálása a minduntalan Boris Karloff-fal azonosított szörnyetegnek. Aaron Eckhart cizellált alakítása elsősorban a hasfal bordázottságában hoz újat az interpretációk hosszú sorában - ha a kényeskedő filmművészeti periodikák vonakodnának is elismerni a színész érdemeit, a Men's Fitness vagy a Men's Health címlapon hozhatja e nem mindennapi torzót. És végül: Bill Nighy mint a démonok középvezetője a camp olyan magasságaiba röpíti a produkciót, mely csak a legnagyobbaknak, nemrég például a Zöld lámpásnak adatott meg.
Az A Company filmje
