Feminista mozgalmakról szóló filmekkel nem vagyunk elhalmozva, efféle üzeneteket beágyazottan (a konfliktusokban vagy egyes szereplők nézeteiben) vagy bizonyos filmek olvasataiban láthatunk. Sarah Gavron filmje ebből a szempontból hiánypótlónak is nevezhető, bár aligha fogja jobb belátásra bírni az antifeministákat.
Első ránézésre fekete-fehér világot látunk a BBC-adaptációk stílusában: a századforduló környékén vörös kezű nők súrolnak egy visszataszító mosodában, miközben a gyárvezető hol panoptikonszerű irodájából a szemével, hol a mángorlók közt járkálva a kezével pásztázza őket. De jön Emmeline Pankhurst. Mivel a kormány nem ért a petíciók és pamfletek nyelvéből, a mozgalom egyre radikálisabb módszerekhez fordul (üres házak, postaládák felgyújtása, kirakatok betörése).
A film jó érzékkel egy tanulatlan, szelíd mosónőt (Carey Mulligan) tesz meg főszereplőnek, aki véletlenül keveredik a szüfrazsettek közé – jól felépített, drámai folyamatban követhetjük, ahogy családjának szétesésével párhuzamosan politikai elhivatottsága egyre nő.
Gavron bemutatja a mozgalom diverzitását is: iskolázatlan, tanult, módos és szegény nők is csatlakoztak radikális és mérsékelt nézetekkel egyaránt. A férfialakok is változatosak: vannak köztük felvilágosultak, nőgyűlölők, jó szándékúak, de akaratlanul szexisták. A film még azzal a dilemmával is eljátszik egy pillanatra, hogy a militáns akciók terrorizmusnak vagy szabadságharcnak számítanak-e. Ám aktualizálásról szó sincs. Így aztán nagy hullámokat sem fog verni.
Forgalmazza a UIP–Duna Film
