A közelgő ünnepek mindig előhozzák Hollywoodból a tájképfestőt, az évnek ebben a szeretetteljes szakában főleg a régi idők kikötővárosainak romantikus ábrázolása megy, világítótoronnyal, nehéz léptű tengerészekkel és jelentős arcszőrrel. E tekintetben Peter Jackson Hobbit-filmjeinek Tóvárosa – szintén karácsonyi kedveskedés – alig különbözik Ron Howard részben igaz történetének amerikai kikötővárosától, s bár ez azok malmára hajtja a vizet, akik szerint a Hobbit valóban megtörtént, ám ebbe a vitába most nem mennénk bele. Elég legyen annyi, hogy Brendan Gleeson mindenféle maszkmesteri mesterkedés nélkül úgy fest, mint egy 150 éve élt tengerész, de Ben Whishaw sem hagy kivetnivalót maga után mint Herman Melville, aki a vén tengeri medvénél keres ihletet egy setét éjszakán a Moby Dick megírására. És Gleeson, nagy idők és nagy bálnák tanúja, némi unszolás után belecsap a mesébe, kár, hogy az így megelevenedő történet – hogy süllyesztette el az Essex bálnavadászhajót egy bazi nagy ámbrás cet – feleannyira sem élvezetes, mint a nagy ír színész mogorva, mikulásos brummogása az éjszaka leple alatt, az elmaradhatatlan világítótorony fényében. Az Essex kálváriája Chris Hemsworthnak és az ámbrás cet megalkotóinak ad lehetőséget, hogy bemutassák tudományukat, de a Hemsworth–bálna meccsen a jobb sorsra érdemes színésznek mintha nem osztottak volna lapot: nincs is annál kínosabb, mint egy olyan filmért fogyni le drasztikusan, Christian Bale módszerével, mely legfeljebb valamelyik hajómakett-fesztiválon számíthat jelentősebb elismerésekre.
Az InterCom bemutatója
