Magyar Narancs: Idestova tíz éve, hogy a mexikói új hullám elárasztotta a fesztiválokat.
Gael García Bernal: Korábban jó, ha öt-hat film készült évente Mexikóban. Egyikük a Korcs szerelmek (2000) volt. Miután sikert arattunk vele, minden megváltozott. Semmi sem ér fel avval a pillanattal, amikor Cannes-ban megváltozott az életem. Mi még álmodni sem mertünk arról, hogy filmesként fussunk be - én is csak arra vágytam, hogy színpadon játsszak. Ma a fiatalok Mexikóban simán nekivághatnak a pályának azzal, hogy nemzetközi karriert futnak be. Cuarón, I–árritu, Guillermo Del Toro egyaránt elbűvölő figurák és nagyon intelligens emberek. Történetesen mexikóiak.
MN: Végül mindannyian az Egyesült Államokba költöztek, kivétel nélkül.
GGB: Persze, nekem is kísértés Hollywood.
MN: Színész szülők gyermekeként már tízévesen tévében szerepeltél.
GGB: Azért jártam suliba, hogy írni-olvasni tudjak, és másokat is megtanítsak rá. Nyaranta ellátogattam kis közösségekbe a hegyekben, és megtanítottam az ott élőknek az ábécét. Tizenhat évesen egy évet töltöttem Kubában. Egy szál magam. Felszabadító élmény volt. Életem két fejezetre oszlik: Kuba előttire és Kuba utánira. Mexikóban aztán filozófiát tanultam az egyetemen, de sztrájk volt, és néhány hónap múltán úgy döntöttem, világgá megyek. Apám fiatal korában Londonban tanult színészetet, én is odamentem. Egy bárban dolgoztam, hogy eltartsam magam. Fél évre tervezett ottlétem három esztendőre nyúlt. Ma már úgy látom, nem kell siettetni a dolgokat: jobb lett volna, ha még maradok, és nem leszek felkapott olyan hamar. De fiatal voltam, és az iskola helyett az életet magát akartam. Meg aztán a pénztelenséget is meguntam. Nem volt könnyű bejutni a szakmába, rengeteg meghallgatáson vettem részt.
MN: De hogy kezdődött?
GGB: Alapvetően a csajok tehetnek mindenről. A suliban volt egy lány, aki nagyon bejött, és ő színészórákra járt. Döntenem kellett, vagy vele tartok, hogy bevágódjak nála, vagy a focipályára megyek. Tizenkét éves voltam. Ha aznap edzésre megyek, most valamelyik német csapatnál ábrándozgatnék, hogy mi lett volna, ha színésznek állok?
MN: Te is olyan bulizós-vadulós életet éltél, mint első rendezésed, a Deficit főszereplője?
GGB: Igen, hajdanán. Időközben apa lettem, olyan ez, mint az első úszás a tengerben. Megváltoztatja a vízhez fűződő kapcsolatod? Naná! Filmen is csak kétszer játszottam eddig családapát.
MN: Nemrég rendezőként vettél részt az 1910-es mexikói forradalom centenáriumára készült Revolución című szkeccsfilmben. Mit jelent ma ez a téma?
GGB: A kisfilmek elég szomorú összképet nyújtottak, amikor egymás mellé állítottuk őket. Az iskolában nagyon mereven kezelték a forradalom témáját, és amikor filmben mondhattuk el, mit gondolunk róla, nem ugyanazt adtuk vissza, hanem kritikusan vélekedtünk a felkelés értelméről, fontosságáról. De szerintem remény is van a filmben, mert a forradalomnak köszönhető, hogy olyan országban élünk, ahol szabadon kifejezhetjük magunkat.
MN: A drogkartellek összecsapásai, a megromlott közbiztonság épp úgy a mai mexikói valóság része.
GGB: Igen, a valóság sokkal durvább, mint a filmben, pedig időnként ott is lepuffantják a szereplőket. A mexikói forradalom az erőszak jegyében hozott össze sok embert, ahogy az sehol másutt nem történt Latin-Amerikában. Talán ezért van az, hogy az erőszak annyira része maradt az életünknek. Mexikó egyes területein ma is nagy számban gyilkolják az asszonyokat, és szörnyű dolgokat művelnek a holttestekkel. A mexikóiak egyáltalán nem érezték magukat mexikóiaknak az államuk megalapítása előtt, mert a gyarmatosítók törvényei szerint éltek. Az identitásunk megőrzése ma is mindennapos küzdelem. Valóságos csodának tartom, hogy Mexikó továbbra is szuverén állam, ahol spanyolul beszélünk, mivel az USA háromszor is lerohanta az országot.
MN: Mexikóiként lenézően bánnak veled az amerikai határon?
GGB: Igen, én sem vagyok kivétel. Azt is tudni akarják, hogy pontosan honnan érkeztél, mit csináltál az előző órákban, hátha abból rájönnek valami disznóságodra. "Honnan jöttem? A budiról. Most mostam kezet!" Előfordult, hogy bankszámlakivonatot kértek tőlem. De nem járkálok azzal a hónom alatt. Nem is engedtek fel a repülőgépre.
MN: Deficit című rendezésedben a társadalmi osztályok közötti szakadék problémáját is feszegetted.
GGB: Része a mindennapi életnek. Akik megengedhetik maguknak, hogy bejárónőt vagy kertészt tartsanak, nem tekintik a személyzet tagjait önmagukkal egyenrangú embereknek.
MN: Mexikóban maradtál, nem költöztél Amerikába. Miért?
GGB: Mert ott a családom, a szüleim, a nővérem, és ők mindenben támogatnak. Csakhogy a világ szemében az otthon maradásom egyből politikai állásfoglalásnak minősült.
MN: Nem követnek a lesifotósok Mexico Cityben?
GGB: Felismernek az utcán olykor, de normális az életem. Péntek délután nyilván nem fogok besétálni egy zsúfolt bevásárlóközpontba, de nem hiszem, hogy oly sokat vesztek vele.
MN: Rendezőként és producerként is nyomod. Jóképű sztárból a filmipar felelősségteljes figurájává alakítod magad?
GGB: Csinálom, csinálom, de nem érzem magam sem producernek, sem rendezőnek. Sok emberrel kell tárgyalni, és logikusan kell gondolkodni. Nehéz összeszedni a pénzt, bár az embereket már nem annyira. A jövőben is szeretnék rendezni. Annyi sors vár még arra, hogy elmeséljék.
