Számos „filmes vonatkozást” lehet összegyűjteni Szegeddel kapcsolatban, de messze az a leghatásosabb, hogy a város szülötte az Oscar-díjas Zsigmond Vilmos, aki olyan filmek operatőre volt, mint a Sugarlandi hajtóvadászat, a Harmadik típusú találkozások vagy éppenséggel A szarvasvadász. A puszta tényen kívül ehhez annyi köze van Szegednek, hogy a későbbi világhíresség már gyerekkorában a fényképezés felé fordult, és persze itt látott először filmet is. Méghozzá abban a moziban, amelyik ma is működik a városban.
A Belvárosi
Lassan 100 éves a szegedi Belvárosi mozi, amelyet a ma már archaikus „filmszínház” elnevezéssel is illethetnénk. A patinás épületben az 550 férőhelyes nagyterem mellett van két kisterem, de még filmklubokat is tartanak, így valószínűleg egy időgépet is felfedezhetünk a leltárkönyvben.
A létesítmény egy 100 százalékos önkormányzati tulajdonú kft. tulajdonában van, így nem függnek egyetlen forgalmazótól sem, s olyan filmet tűznek műsorra, amilyet akarnak. A nagyteremben főleg blockbustereket, de a két kisebb terem egyértelműen art-mozi, ott csupa olyasmit láthatnak a nézők, amit a multiplexekben nem. A visszajelzések alapján épp e változatosság miatt szeretnek ide járni a szegediek, a klubvetítésekre – amikor ritkán játszott sikerfilmek mennek – 200–300 néző is eljön.
Az 1920-as megnyitó óta sok minden történt a Belvárosi moziban: színpadán fellépett Babits Mihály és Kosztolányi Dezső, koncertezett Bartók Béla, de olyan nagyszabású rendezvénysorozat soha nem volt, mint először tavaly tavasszal: egy nemzetközi filmfesztivál. De nem úgy, hogy valakik kiszemelték, kibérelték, megrendezték… Fordítva történt, a mozi vezetése gondolt arra, hogy belevág.
„Régóta szerettünk volna itt egy nagyobb szabású eseményt. Amikor tavalyelőtt értesültünk Zsigmond Vilmos haláláról, egyértelmű volt, hogy muszáj valamit csinálnunk. Elsősorban azért alapítottuk a fesztivált, hogy méltóképpen ápoljuk az ő emlékét – mondja Szabó Éva Andrea, a mozi vezetője, a fesztivál művészeti igazgatója, aki Zsigmond Vilmossal több alkalommal is találkozott azután, hogy az operatőrt 2004-ben Szeged díszpolgárává avatták. „Akárhányszor itt járt, hozzánk, a moziba mindig eljött” – emlékszik vissza.
Páratlan szegedi
A mozi nagytermét már 2005-ben Zsigmond Vilmosról nevezték el, és amikor megérkezett az első 3D-s vetítőgép, ő adta át a berendezést Szeged közönségének. Csakhogy ezután hamarosan a mozi léte is veszélybe került – nem először a rendszerváltás óta –, az üzemeltető más célra kívánta hasznosítani az épületet. Szabó Éva Andrea szerint néhány évig a megszűnés veszélye fenyegette őket, de most a cégnek új vezetése van, amely nemcsak azt ismerte fel, hogy szükség van a mozira, de azt is, hogy egy olyan nemzetközi kulturális eseményből, amilyen a filmfesztivál, a város is profitálhat. „Amikor 2016-ban emléktáblát avattunk Zsigmond Vilmos szülőházán, a filmszakmai szervezetek jelen lévő képviselőinek is elmondtam a tervünket, amit szinte mindenki jó ötletnek tartott, és a támogatásáról biztosított. Enélkül nagyon nehezen tudtunk volna filmfesztivált rendezni – ismeri el Szabó Éva Andrea, hozzátéve: fontos volt az is, hogy a fesztiválnak olyan arculata legyen, ami egyedivé teszi. „Nem sokat kellett rajta gondolkodnunk. Magától értetődő volt, hogy az operatőri munkát kell a fókuszba állítani, úgyhogy már az előzsűri ennek alapján választja ki a versenyfilmeket, és a díjakat sem a rendezők, hanem az operatőrök vehetik át.”
„A kezdetekkor azt találtuk ki, hogy a fesztivál a vizualitásra koncentráljon, és felhívja a figyelmet a magyar operatőri iskolára, ha már Zsigmond Vilmos nevét viseli, de az csak később, a jelentkezések után vált világossá, hogy ennek a fesztiválnak igazából az a fő küldetése, hogy a fiatalok számára indulási lehetőséget biztosítson. Mivel Vilmos mindig fontosnak tartotta, hogy segítsen a fiatal operatőröknek, biztos vagyok benne, hogy már csak emiatt is nagyon szeretné ő is ezt a fesztivált” – mondja Szabó Gábor operatőr, a zsűri elnöke, Zsigmond Vilmos egykori munkatársa, aki az első pillanatban a fesztivál mellé állt.
„Az kétségtelen, hogy az első alkalommal a lelkesedés mindent elsöpört, és észre sem vettük, hogy mire vállalkoztunk. Közzétettünk egy pályázati felhívást itthon és külföldön is, bár nagyon féltünk az érdektelenségtől – emlékszik vissza Szabó Éva Andrea, akit nagyon meglepett, hogy már tavaly is több mint 300 filmet neveztek. „Nyilván a névadó is közrejátszott abban, hogy ekkora volt az érdeklődés, de az is biztos, hogy egyre több tehetséges fiatal filmes van, akik nagyon nyitottak a pályázati lehetőségekre, új fesztiválokra” – jegyzi meg a művészeti igazgató, aki a startnál száz jelentkezővel is beérte volna.
Annyi biztos, hogy a Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivált tavaly megismerték, megszerették, sikert aratott, így nem volt kérdéses, hogy újra megrendezik. Magára az eseményre május 9–12. között került sor, az előzsűri a több mint 400 beadott alkotás közül választotta ki azt a 74 filmet, amelyek versenybe szállhattak nagy- és kisjátékfilm, illetve animációs, dokumentum- és kísérleti film kategóriákban.
Kisfilmek a nagyvilágból
Az öt kategória dacára egyértelmű volt, hogy a fesztivál „húzóágazata” a kisjátékfilm. A versenyművek több mint fele e kategóriában indult, s a jelentkezők magas száma azért sem volt meglepő, mert kisfilmeket nem csak Magyarországon nem vetítenek a moziban. Így egy-egy alkotó számára már az is felér egy ünneppel, ha művét igazi vásznon mutathatja be, és nem a laptop monitorján a YouTube-on. A fesztiválon három-négy-öt kisfilmet vetítettek egy-egy alkalommal, akadt is néhány idealista, aki szerint ezt át lehetne emelni a mozis gyakorlatba is. Sajnos ennél igazságtalanabb a világ.
„A kisjátékfilmnek mint műfajnak egyre nagyobb jelentősége van a tehetségkutatásban. Ma egy egész estés film már olyan drága, az elkészítése akkora felelősséggel jár, hogy a kísérletezésnek nem nagyon van helye, viszont egy kisfilmnél már lehet látni, hogy az adott forgatókönyvből mit tud kihozni a rendező. Ilyenkor nincs akkora felelősség, talán ezért is van a kisjátékfilmekben sokkal több invenció, újdonság és egyfajta frissebb filmnyelv – magyarázza Szabó Gábor, aki szerint manapság ez az egyik legizgalmasabb terepe a filmgyártásnak. Nem csoda, hogy a fesztivál fődíját is egy kisjátékfilm, az angol
A hang (rendező: Antony Petrou) operatőre, Joe Cook kapta. Minden bizonnyal az ő érdeme, hogy a brit farmon játszódó negyedórás pszichothrillerben, mely egy anya tébolyának fázisait mutatja be, annak ellenére is vérfagyasztó képeket láthatunk, hogy semmi természetellenes vagy természetfeletti nem történik, de még éjszaka sincs.
A hang témaválasztása a maga nemében páratlan volt a fesztivál kínálatában, hisz’ leginkább az abszurd futott. A legjobb kisjátékfilm díját elnyerő operatőr, Gyuricza Mátyás Földiek című filmjében (r.: Freund Ádám) például Barkács-Magyarország kiteljesedését láthatjuk parasztházzal, űrhajóssal, sőt űrdiszkóval. A Borbély Alexandra főszereplésével készült Minden vonalban (r.: Szilágyi Fanny, operatőr: Rónai Domonkos) című versenyműből pedig a hétköznapokból is oly ismerős ezoterikus realizmus köszön vissza. Ugyancsak ismerős és valóságosságában is abszurd a Wellness (r.: Szabó Virág, o.: Tausz Gábor) tragikomikus világa – két idős barátnő jutalomutazásával.
És ha már itt tartunk, érdekes jelenség a német abszurd felbukkanása: Johannes Dreibach Sisyphos Incorporated (o.: Marcus Lauterbach) c. dolgozata inkább videoklip, amely 4 percben járja körül az egyik legnagyobb közhely, az „ember elgépiesedésének” témakörét, de olyan egyénien, annyira szép képekkel és jó zenével, hogy ezt simán meg tudjuk bocsátani neki. Ahogy David Thibaut felvetését is, aki Aplomb című kisfilmjében (o.: David-Simon Groß) azzal megy az idegeinkre, hogy elmeséli, mi történik az erdőben fűnyíróval közlekedő leánnyal, ha találkozik egy fa tetején élő ifjúval, aki felhőket fotografál.
Miközben a rövidfilmek uralták a versenyt (ideértve az animációs és kísérleti, sőt a dokumentumfilmek jelentős részét is), nagyjátékfilmből tényleg csak mutatóba akadt. Ez a kategória létjogosultságát is megkérdőjelezte, hiszen összesen három volt versenyben, sőt kettőt közülük – Mészáros Márta Aurora Borealisát és Gárdos Éva Budapest Noirját – már tavaly bemutatták. A harmadiknak, Albert Serra 2016-os XIV. Lajos halála című filmjének sem itt volt a premierje, sőt már egy rakás díjat is besöpört szerte a világon. A vénséges Jean-Pierre Léaud kétórás jutalomjátéknak is beillő agóniájáról nehéz eldönteni, hogy remeklés vagy csupán blöff, mindenesetre a kategória három indulója közül a zsűri Jonathan Ricquebourg csodálatos barokk képeit értékelte.
„Az előzsűri talán túlságosan szigorúan szelektált, hiszen a fesztiválra 27 nagyjátékfilmmel neveztek” – mondja Szabó Gábor, hozzátéve, hogy a jövőben 8–10 filmnél kevesebbel nem szeretnék „elindítani” ezt a kategóriát. És ha már a kategóriáknál tartunk, kérdéses az is, hogy az animációs filmeknél érdemes-e díjazni az operatőri munkát.
„Felmerült, hogy legközelebb nem lesz animációs film kategória, bár tavaly és idén is találtunk olyan filmet, melynek a történeten túl olyan vizuális üzenete volt, ami a képi megvalósítást illetően díjat érdemelt” – jegyzi meg Szabó Gábor. Majd így folytatja: „A tavalyi nyertes, Pataki Szandra WireLess című filmje [interjúnk és kritikánk: Magyar Narancs, 2017. június 8.] és az idei német Mascarpone is (r.: Jonas Riemer, o.: Jana Pape) olyan mű, amely mögött valóságos operatőri teljesítmény áll.”
De ami a teljesítményt illeti, a szervezőknek sincs oka szégyenkezni. Vannak ugyan változtatásra érdemes epizódok, de ez magától értetődő egy kezdő fesztivál esetében. Ennél sokkal fontosabb volt, hogy Szegeden nyomát sem láttuk annak a kivagyiságnak és szemfényvesztésnek, ami a hasonló rendezvényeket jellemezni szokta. A szerénység dominált, és kizárólag a filmek játszották a főszerepet. Vagyis csupa olyasmi történt Szegeden, amit a fesztivál névadója is örömmel fogadott volna.
