magyarnarancs.hu: A film nem csinál hőst a Boston Globe újságíróiból, sőt, arra is fény derül, hogy ha veszik a fáradságot, már évekkel korábban is felgöngyölíthették volna a pedofil bostoni papok és a tömeges gyerekmolesztálásokat eltussoló egyházi vezetés borzalmas ügyét. Színészként érzett valami hasonlót egy-egy elszalasztott lehetőség láttán?
Michael Keaton: Bevallom, nem idegen az érzés tőlem. Olykor megesik, hogy beülök egy filmre, olyan filmre, amiben akár én is játszhattam volna, mert meglett volna a lehetőségem rá, de végül ilyen-olyan okok miatt nem jött össze, és átkozom magamat, amiért nem én vagyok ott fenn, a vásznon. Igen, az ilyesmi néha megesik velem. És ha csak néha esne meg… De az igazat megvallva, elég gyakran megtörténik. Ilyenkor csak azt kívánom, bárcsak visszafordíthatnám az idő kerekét, mert biztos vagyok benne, hogy szemben az akkori énemmel, ma már képes lennék jól csinálni. Jobban is, mint a kolléga a vásznon. De hát az elmulasztott lehetőségek nem jönnek vissza soha. Azt hiszem, elég jól meg tudom ítélni magamat, nem tartozom azok közé a színészek közé, akik, csak mert olyan fenemód jól hangzik, látványos őszinteségi rohamukban azt hangoztatják, hogy milyen szörnyű viszontlátni magukat ebben vagy abban a filmben. Jaj, hát nem borzalmas, milyen szörnyű voltam abban a jelenetben – kiabálják, kiabáljuk. Az a helyzet, hogy nekem egyáltalán nem esik nehezemre kimondani, hogy ha jó voltam, ha valóban jó voltam valamiben. Ha jó vagyok, hát jó vagyok, nem nagy ügy. De akkor sincs nagy dráma, akkor sem halok bele, ha leesik a tantusz, hogy valamit, amiben jó lehettem volna, hagytam, hogy elmenjen mellettem. Nem lovalom bele magam a megbánásba, egyszerűen csak próbálom realisztikusan látni a dolgaimat.
| ||
magyarnarancs.hu: Elárulná, mikor érzett ilyet utoljára? Hogy úgy érezte, a vásznon látott kollégánál jobb lehetett volna?
MK: Ó, hát én ezt minden egyes filmnél úgy érzem (nevet).
magyarnarancs.hu: Most, hogy a Spotlight című film kedvéért újságírók közé keveredett, ellesett valamit tőlük?
MK: Érdekes, de ezek a fickók figyelnek. Nem tettetik a figyelmet, ahogy azt kezdő színészként, önmagamtól eltelve, én csináltam, nagy ívben téve arra, ki mit beszél nekem; nem, ezek a fickók tényleg meghallják, amit a másik mond. Bámulatos, és színészektől merőben szokatlan tulajdonság. Én nem csak hogy nem nagyon figyeltem, de a színészethez, mint foglalkozáshoz is elég ambivalensen álltam hozzá. Egyáltalán nem úgy gondoltam magamra, mint egy színészre, inkább olyasvalakire, aki bizonyos kunsztokat meg tud csinálni a kamera előtt, és még élvezi is, amit csinál. Minek ide az a hókuszpókusz, lila köd, ami a kezdetek óta körüllengi ezt a meglehetősen narcisztikus hivatást – gondoltam. Mindent megtettem annak érdekében, hogy ne vegyem komolyan ezt az egészet: odamész, megcsinálod, jól érzed magad, hazamész, ennyi. Öt éve csak, hogy kezdem komolyabban venni ezt a valamit, amit nap mint nap csinálok. Lehet, hogy tényleg színész lettem? Színésznek lenni azonban még nem minden, mázli is kell hozzá, és nekem nagy mázlim volt, hogy egy olyan filmbe keveredtem, ahol mindenki ennyire és ugyanazt akarta elmondani, hogy mi történt, hogy mi volt ez az egész szörnyűség, ami a katolikus egyház berkeiben megtörtént. Ismertem valamelyest a történetet, éppenséggel a neveltetésem – katolikus családba születtem – sem állt távol ettől a világtól, de nem akarom olyan színben feltüntetni magam, mint aki úgy érezte, hogy mindenképpen a moziba járók elé kell tárni ezt a sztorit, és feltétlenül nekem kell eléjük tárni. Ha történetesen egy másik filmbe hívnak, mondjuk, egy olyan filmbe, ahol nem oknyomozót, hanem egy kutatóorvost kell játszanom, akkor nyilván most arról mesélnék, milyen volt kutatóorvost játszani. A szerencsén múlott, hogy ebbe a filmbe, ebbe a történetbe, ebbe a csapatba csöppentem. Mázli, semmi több.
| ||
magyarnarancs.hu: Mi történt öt éve, hogy egyszer csak színésznek kezdte érezni magát?
MK: Megtörtem, elfogadtam. Pittsburgh környékén nőttem fel, és hát Pittsburghben, de még a környékén is, ha kinyitottad a szád, és azt merted mondani, hogy, teszem azt, festő akarsz lenni, akkorát kaptál a pofádba, hogy utána kétszer is meggondoltad, hogy még egyszer ebben az életben a művészi ambícióiddal hozakodj elő. Szeretem Pittsburghöt, isten őrizz, hogy lenézzem az én szeretett városomat, ám ez mit sem változtat azon, hogy fiatal koromban kaptam volna, mint valami széplélek, ha bemondom a tutit, hogy színész leszek. És az igazat megvallva, olyan nagyon nem is akartam az lenni. Játszottam egyetemi előadásokban, nyilván pocsékul, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy olyan nagyon nem voltam oda az egészért, nem éreztem, hogy a múzsa homlokon csókolt volna. Neveletlen kölyök voltam, színházilag-színészileg is neveletlen, csak később esett le, hogy talán van itt valami keresnivalóm. Mert addig igazából író akartam lenni, írtam is ilyen, fiatalkori zsengéket.
| ||
Még manapság is vannak „nemszínész” napjaim, szerdán nem érzem magam színésznek, úgy érzem, annyi minden mást is csinálhatnék, de csütörtökön úgy kelek fel, hogy ja, hát ezt csinálom már mióta is, akkor csak színész vagyok. Amikor elkezdik a válladat veregetni ezeken a puccos partikon például, hogy mekkora király vagy már, hát, éppenséggel ez sem a színészi elhivatottságomat erősíti. Az egyik ilyen fogadáson az volt a mantra, hogy én vagyok az amerikai mozi renegátja. Renegát, renegát, ezt szajkózta mindenki. Hogy mi? Ne már! Ha még az is lennék, ami, ugye, nem vagyok, előfordult már olyan a világtörténelem során, hogy egy igazi renegátot lerenegátozzanak? Bele az arcába? Ugye, hogy nem! Vagy most, amikor a „kiszámíthatatlan” karrieremmel jöttek. Ja, persze, kibaszottul kiszámíthatatlan! Mert az úgy van, nem, hogy akkor azzal kelek, hogy jaj de jó, csináljuk egy jó kis kiszámíthatatlan karriert?!
magyarnarancs.hu: A Spotlight nem a drámai leleplezések filmje, sokkal inkább arról a sokszor nagyon is frusztráló, újságírói aprómunkáról szól, mely egy ilyen horderejű eset kikutatásánál, feldolgozásánál megkerülhetetlen. Sok aprómunka, sok várakozás, sok frusztráció. Ez az idegtépő várakozás, gondolom, színészként sem ismeretlen…
MK: Ne is mondja! Ezért jó, ha az ember rendez, és hát nekem megadatott egyszer (Keaton 2008-ban saját magát rendezte A csendes bérgyilkos című filmben – K. G.). Ott aztán nem volt totojázás, fél napokig tartó semmittevés. Rendezőként minden az én vállamat nyomta, minden kérdésre nekem kellett megfelelni, minden áldott nap, kora reggeltől egészen addig, míg késő este bele nem ájultam az ágyamba. Király volt! De tényleg.
| ||
magyarnarancs.hu: Úgy tippelnék, hogy a Batman lehetett mind közül a legfrusztrálóbb forgatása. Kezdetben sokan felhördültek, amikor Tim Burton önre, a főleg komikusként ismert színészre osztotta Gotham búsképű lovagjának szerepét Jack Nicholson Jokerével szemben.
MK: Nekem, tulajdonképpen, gyerekjáték volt az egész, ahhoz képest mindenképpen, amit Timnek kellett elviselnie. Neki kellett a felelősség terhét cipelnie. Sokan nem is sejtik, micsoda sziszifuszi vállalkozás volt ez Tim részéről. Igazi, kőkemény próbatétel. Nem én kockáztattam, hanem Tim Burton. Annyi minden ott és akkor, a forgatás kellős közepén dőlt el, rengeteg dolgot ott, helyben kellett kitalálni, miközben javában zajlott a forgatás. Mindenki minket figyelt árgus szemekkel, hatalmas nyomás alatt voltunk. Leginkább persze Tim. Hatalmas pénzek forogtak kockán, az akkori nagyságrendek szerint mindenképpen óriási összegek, és hát, igazából senki sem tudta, hogy mi sül ki ebből az egészből. Egy dolog volt csak biztos: ha felsülünk, az nem egyszerű felsülés lesz, hanem világraszóló blamázs. Baromi nagy hülyeség is lehetett volna a Batmanből. Én még csak elvoltam valahogy, de Tim?! A haját tépte idegességében, efelől biztos vagyok. Én meg csak ültem a lakókocsimban és tettem, amit a hosszú forgatási szünetekben tenni szoktam: halálosan untam magam.
| ||
magyarnarancs.hu: Történelmileg hiteles, hogy anno csak kevesen hittek önben, hogy Michael Keaton, a komikus színész, jó Batman lesz?
MK: Így igaz. Komoly kockázati tényező voltam.
