„Nem a nosztalgiáról szól” - Erdély Mátyás operatőr

  • Greff András
  • 2016. február 10.

Film

Digitális korszakunk kellős közepén neves filmesek állnak ki a hagyományos filmszalag mellett. Nolan, Spielberg és Tarantino mellett a frissen Oscarra jelölt Saul fia készítői is közéjük tartoznak – a film operatőrét kérdeztük a témáról.

Magyar Narancs: Amikor te a főiskolára jártál a 90-es években, akkor még nyilván tanítottak ott filmre forgatni. Ez a digitális dominancia korában is így van még?

Erdély Mátyás: Nem tudom, de az biztos, hogy döbbenetesen kis hangsúly van a cellu­loidon. Ami szerintem baromság, mert az általa megtanulható fegyelmezettség és tudatosság jól átültethető a digitális munkára is. A film ugyanis segíti a koncentrációt. Digitálisnál van, hogy le sem állítják a kamerát, megy reggeltől estig, és rengeteg terabyte-nyi szemétből kell kikotorni aztán a hasznos részeket. A filmnél viszont minden limitálva van: az is, hogy hányszor lehet egy jelenetet felvenni, vagy hogy milyen hosszú lehet, és ezt persze a színészek is tudják – tudják, hogy nagyobb a tét, mert a lehetőségek száma véges, így nekik is sokkal jobban kell összpontosítani.

MN: Többször is nyilatkoztad, hogy teljesen más élményt kapunk, ha ugyanazt a szekvenciát digitálisan vagy analógban nézzük. Az a döntő, hogy mi volt a nyersanyag, vagy az, hogy hogyan vetítik?

false

 

Fotó: Németh Dániel

EM: Négy verzió van, hiszen ha egy film digitálisan forog, azt lehet utána digitálisan vagy analógban vetíteni, és ugyanez igaz a cellu­loidra is. A nézők valószínűleg nem tudnák megmondani, hogy amit látnak, pontosan melyik, de abban biztos vagyok, hogy a hatás más. Rám sokkal mélyebb és erőteljesebb hatással van, ha valamit filmen nézek, és érdekes, hogy a digitálisan felvett, majd celluloidra átírt filmek között is vannak egészen szép és érdekes darabok. A digitális vetítés viszont irritál. Gondolj bele: ha van egy jó monitorod otthon, akkor jobb körülmények között tudsz megnézni egy filmet, mint azon a digitális kópián (DCP-n), amit a mozikban láthatsz. A DCP ugyanis egy JPEG 2000-es tömörítés, ami egy szemét. Érthetetlen, hiszen bent akarják tartani a mozikban a közönséget, de ahelyett, hogy olyan minőséget kínálnának, amilyet otthon soha nem lehet megteremteni, lefelé tolják a lécet, és nagyjából annyit kapsz a pénzedért, mintha beraknának egy Blu-rayt. Ez átverés. Tarantino mondta erre, hogy tv in public – vagyis ez nem mozi, hanem csak egy nagy tévé, amit sokan néznek egyszerre.

MN: A vászon mérete nem ellensúlyozza ezt?

EM: Persze a vászon mérete is fontos, de csak az egyik összetevő. A legutolsó moziélményem például a Macbeth volt, amit Londonban néztem meg egy szuper moziban. A film digitálisan forgott, úgy is vetítették – én pedig megőrültem közben. Iszonyatosan tehetséges, hatalmas szaktudású emberek készítették, én meg azt néztem, hogyan röcög a füst a képen, mert nem bírja a tömörítést, és hogy az egész látvány olyan, mint egy BBC-s természetfilmé. Vajon miért gondolják a filmkészítők, hogy ez így jó? Ha egy első filmes magyar rendező megteheti, hogy nem ezt választja, akkor egy sztárokkal dolgozó ausztrál csapatnak is nyilván adott lenne a lehetőség.

MN: A köztudatban az él, hogy a celluloid bizonyára drágább mulatság.

EM: Ez hülyeség! A Saul fia költségvetése például nagyjából másfél millió dollár volt: ha mi meg tudtuk ezt engedni magunknak, akkor más is ki tudja gazdálkodni, ha akarja.

MN: Szóval azt mondod, hogy ha a Macbeth filmre forgott volna, akkor a digitális mozikban is jobban mutatna?

EM: Sokkal jobb lett volna. Nézd, ha a 90-es évek elején bekapcsoltad a tévét, és megnéztél egy mosóporreklámot, akkor az biztosan 35-ös filmre forgott. Aztán persze röhejes felbontásban ment le a tévében, de az alap, amiből le lett butítva, nagyon jó volt, és ez látszott. Vagyis nem annak a minőségnek kell megfelelni, amiben aztán majd vetítesz. Én persze nem azt mondom, hogy mindenki forgasson filmre – mindenki forgasson arra, amire akar, de iszonyatosan fontos, hogy a választási lehetőség megmaradjon.

MN: Tavaly Cannes-ban a versenyfilmek közül a Saul volt az egyetlen, amely hagyományos technikával forgott. Ha Magyarországon 2015-ben eljutott a mozikba, mondjuk, kétszáz film, abból mennyi foroghatott celluloidra?

EM: Nagyon kevés. Bár most, úgy érzem, van egyfajta visszatérés. Azt például tudom, hogy a Saul óta az egyik magyar labor három magyar és egy külföldi celluloidfilmet is készít, ami nagy előrelépés.

MN: Itthon egy filmes továbbra is be tudja szerezni a nyersanyagot, aztán elő tudja hívatni, és így tovább?

EM: Abszolút. Magyarországon két működő labor is van, miközben sok nyugati nagyvárosban bezártak. A szakembereink pedig nagyon jók. Ez hatalmas kincs: a gépállomány is, de leginkább a szaktudás. Világviszonylatban is változik a helyzet: volt egy igen komoly mélypont, de a Kodak például már újra nyereséges – nagymértékben Christo­pher Nolan és társai kiállása miatt. Az analóg életben tartása ugyanis leginkább a filmkészítők felelőssége.

MN: Quentin Tarantino például el tudta most érni, hogy a 65 mm-es nyersanyagra forgott filmjét, az Aljas nyolcast sok helyen az eredeti formájában vetítsék.

EM: Ő nagyon sok mindent elért, például optikákat építettek neki Dan Sasaki, a Panavision optikai zsenijének vezetésével. 65 – illetve a hang miatt 70 – mm-es filmet egyébként egyik magyar mozi sem tud levetíteni. Pedig ha valaki okos lenne, akkor most ráállna arra, hogy csináljon egy luxusmozit: szuper kép- és hangminőséggel, nagy vászonnal, iszonyú jó székekkel. Legyen Európában 50 ilyen mozi, hogy továbbra is fontos maradhasson a mozizás!

MN: Mindennek ismeretében mi lehetett a fő oka annak, hogy rengeteg filmkészítő nagyon gyorsan átváltott a digitálisra?

EM: Jó kérdés. Roger Deakins például azt mondja, hogy ő így tud nyugodtan aludni. Pedig fantasztikus operatőr, és nem hiszem el, hogy rémálmai lennének, amikor filmre forgat. Beszéltem azzal a coloristtal (fénymegadó, aki a film képi részét ellenőrzi, korrigálja – G. A.), aki csinálta a teszteket a Deakins fényképezte Skyfall előtt: ott ültek a moziban, nézték a verziókat, és egyértelműen gyönyörűbb volt a filmváltozat, de Deakins meggyőzte a rendezőt, hogy legyen mégis az egész digitális. De talán nem véletlen, hogy az új James Bondot aztán ismét filmre forgatták…

MN: Nem lehet, hogy ez csupán a technika fejlettségének a kérdése? Tehát, hogy a digitális még nem tudja azt, amit a celluloid, de majd egyszer tudni fogja?

EM: Persze, ha majd a digitális is ugyanakkora élményt fog adni, mint az analóg, akkor nem fogok szólni. Nem vagyok luddita, és nem is a nosztalgiáról szól ez, hanem csakis az élményről. Mindig azt a hasonlatot mondom, hogy ha elmész egy múzeumba, és megnézel egy festményt, amit olajjal készítettek vászonra, akkor ne mondd, hogy az nem nagyobb élmény, mint amikor ugyanazt a festményt egy – akár a legszuperebb – digitális nyomdában kinyomott változatban nézed. Az egyik egy tárgy, amelynek mélysége van, tökéletlenségei, anyagszerűsége – és így tovább.

MN: A digitális ellenben homogenizál, amikor átír valamit számokká.

EM: Nézd, a film szerves dolog: zselatin az alapja, amit marhacsontból főznek. Minden egyes kocka szemcséi különbözőek. Ettől van egyfajta organikussága, és mi, emberek is organikusak vagyunk – de nem akarom túlmisztifikálni, úgyhogy maradjunk a tényeknél: a digitális kép egy nézetrács, a filmkocka pedig véletlenszerűen rendeződő organizmus különböző rétegekkel egymás felett. Ez azért valahol számít.

MN: Produceri részről hogy néz ki ma ez a meccs? Ellenkeznek, ha valaki filmre akar forgatni?

EM: Van ilyen, persze. Meg hát van egy erre vonatkozó összeesküvés-elmélet is, aminek azért van realitása, vagyis hogy egy iszonyatosan erős lobbitevékenység eredménye a digitális kamerák térnyerése. Ehhez tudni kell, hogy ha nekem odaadnák a Méliès által 1900-ban használt filmkamerát, és beleraknék egy tekercs nyersanyagot, akkor tudnék vele forgatni. Ha rendben tartják a gépet, akkor időtálló. Egy digitális kamera ellenben elég gyorsan elavul, öt év múlva egy vicc lesz a mai csúcstermék – és máris lehet újakat eladni.

MN: Túl a cannes-i díjon, a Golden Globe-on és most már az Oscar-jelölésen is, hogyan alakul a nemzetközi karriered? Kaptál már ellenállhatatlan ajánlatot?

EM: Jön mindenféle ajánlat, de még várok. Nehéz a Saul után olyat találni, ami ugyanennyire bátor lenne. Olyan filmet szeretnék, amiben igazán tudok hinni. Más, ha az ember odamegy, és csak lefényképez valamit, mint amikor igazi filmkészítőként vehet részt a projektben.

Figyelmébe ajánljuk

Candide és az elveszett objektivitás

Politikai irányultságuktól függetlenül a legtöbb összeesküvés-elméletet hasonló intellektuális impulzusok mozgatják: valamilyen rejtett igazság felfedése (általában vélt vagy valós igazságtalanság eltörlése céljából), és a hatalom/elnyomás forrásának egy jól beazonosítható (és célba vehető) pontba tömörítése.

A bomlás virága

1990, Kijev, a Szovjetunió az utolsókat rúgja, egyesek már tudni vélik, mások elképzelni se, de a „kommunizmus” szót már senki ki nem ejti a száján – talán a hősnő kitüntetésekkel dekorált nagypapája szóba hozná („Elvtársak! Kedves barátaim!”), de senki nem figyel köszöntőjére.

Mi történik a föld alatt?

A Nemzeti Nagykönyvtár könyvkiadói részlegén szolgálatot teljesítő Becsey Gergely egy emberi füldarabot talált az egyik könyvszállító kocsi platóján, majd a szintén könyvtáros barátjával, Zoltánnal nyomozni kezdenek.

Közlemény

  • Narancs

Kedves Olvasóink,

lapunk idei utolsó száma a jövő héten jelenik meg, és csütörtök helyett már szerdán megvásárolható lesz a megszokott árushelyeken. 

Megint lebukott egy pap

Történetesen megint egy úgynevezett NER-pap (ez valami olyasmi kifejezés, mint a komcsi alatt a békepap volt, tulajdonképpen most is nyugodtan hívhatnánk őket békepapoknak, ugyan, mi változott).

Félúton

Érdekes interjút adott hétfő este az ATV Egyenes beszéd című műsorának Lázár János közlekedési és építésügyi miniszter.

Lukács György második halála

  • Kardos András

Fiatalkorában Georg Simmel, Emil Lask, Ernst Bloch, Max Weber és még sok más nagy filozófus mondotta, írta, gondolta, hogy Lukács György filozófiai zseni. Lukács hosszú életében bármely fordulata, üldözése, emigrációja határozta meg éppen a filozófus helyzetét, egy dolog biztos volt: marxizmus előtti fiatalkorában, éppen úgy, mint marxista fordulata után, a legnagyobb filozófusok közé tartozott.