Könyv + film

Elvitte a medve

A visszatérő

  • Bori Erzsébet
  • 2016. február 14.

Film

Értetlenül állok az eset előtt.

Adott volt egy jó regény (The Revenant, Michael Punke, 2002) s benne egy nagyon jó film lehetősége a sokadik reneszánszát ünneplő western műfajban. Lett híres rendező (Alejandro González Iñárritu), első rangú szereplőgárda (Leonardo DiCaprio, Tom Hardy, Domhnall Gleeson és hasonlók), kiemelkedő operatőr (Emmanuel Lubezki; Gravitáció) és nyilván nem filléreskedtek a költségvetéssel. Egyedül írót nem sikerült találni. A forgatókönyvet jegyző Iñárritu és Smith működése abban merült ki, hogy szétgányolta Punke munkáját.

 

Glass útja

A regény helyszíne az a határvidék, amely utóbb vadnyugat néven vált híressé. Nebraska, Dakota, Montana és a Missouri felső folyása nagyrészt még feltáratlan, Lewis és Clark 1804-es expedíciójáig fehér folt a térképen, amelyet a felfedezők után – és a telepesek megérkezése előtt – a prémvadászok hódítanak meg. Fénykoruk néhány évtized alatt lecseng: az intenzív vadászat egyrészt megtizedeli az állományt, másrészt a harmincas évekre csökken a szőrme iránti kereslet. A prémvadászok legendáriuma talán kevésbé közismert, de hasonlóan kiterjedt, mint az aranyásóké és a revolverhősöké, a füzetes ponyvairodalom és komoly történelmi monográfiák egyaránt feldolgozták kalandos vállalkozásaikat. Michael Punke széles körből merítve anyagát és elismerésre méltó tárgyi tudással felvértezve gyúrta jól szerkesztett, meggyőző regénnyé Hugh Glass történetét.

Egy St. Louis-i szőrmecég 1823-ban prémvadászokat küld ki a veszélyes terepre. A sorsüldözött Henry százados vezette egyik csapat tagja Hugh Glass. Erőltetett menetben haladnak északnak a nagy folyók mentén, állandó rettegésben a különböző indián törzsek (arikarák, sziúk, feketelábúak és még vagy fél tucat) támadásaitól. Két felderítő jár a csapat előtt, az ő dolguk megfelelő táborhelyet keresni aznap estére. Néhány naponként elejtenek egy vadat, a javát megeszik, a maradék húst sózással és füstöléssel tartósítják, így akár egy hétig is eláll. Bár a vidék bővelkedik vadban, csak ritkán mernek lőni és tüzet rakni, nehogy magukra hozzák az ellenséget. Glass az egyik legtapasztaltabb trapper a csapatban, de egy pillanatra kihagy a figyelme, és áldozatul esik egy anyamedve támadásának. Az óriási grizzly jóformán szétmarcangolja: szabályosan szíjat hasít a hátából, leszakítja a fejbőrét, megbénítja a jobb karját, mély sebet ejt a combján és feltépi a torkát. Ezt nem élheti túl. Minden percben várják a halálát, de Glass még napok múlva is él; öntudatlan állapotban cipelik magukkal, egyre nagyobb késésbe kerülnek, és a százados végül úgy dönt, hogy két önkéntessel hátrahagyja. A csapat legsötétebb gazembere, Fitzgerald és a zöldfülű Bridger jelentkezik: előbbi Glass irigyelt puskájára, az Anstadtra vetett szemet, a legényke pedig szeretné kitüntetni magát. Újabb napok telnek el, de Glass csak nem akar meghalni, és Fitzgerald úgy dönt, hogy sorsára hagyja, de előtte megfosztja minden földi javától: nemcsak a puskától, de a késtől, tűzkőtől, zsinegtől, dróttól, mindentől, ami a túléléshez kell.

A magához térő Glass persze bosszút akar állni, de tudja, hogy egyelőre nincs abban a helyzetben, ezért nem a csapat után indul, hanem délnek, amerről jöttek, többé-kevésbé már ismerős terepen. Háromszázötven mérföldet kell megtennie a legközelebbi erődig, Fort Kiowáig. Egészséges, a szükséges felszereléssel rendelkező embernek kétheti út. Számára lehetetlen vállalkozás, hiszen – kezdetben – nem tud járni, nem tud vadászni, hogy élelemhez jusson, nem tud védekezni, ha indiánok vagy vadállatok támadják meg. Súlyos sebesülten kúszva-mászva csak néhány mérföldet képes megtenni naponta. Útja közben hiteles és élményszerű bevezetést kapunk a prérin puszta kézzel, puszta leleménnyel való boldogulás titkaiba, és a túlélőtúra nehézségét még fokozza a hős nyomoréksága. Mivel a megfelelő helyeken a sztoriba ékelve a főszereplők (mindannyian létező, valóságos személyek) múltját is megismerjük, az sem marad rejtve, hol és hogyan tett szert Glass ezekre a tehetségekre. A regény végül is három nagy és távolról sem eseménytelen útját követi emberünknek, mire sor kerül a szembenézésre az ősellenséggel.

 

Jön Mozart

A sztori egyszerű és erős alapsémára épül: a magányos hős küzdelme a vad természettel és a még vadabb természetű emberekkel. Az önmagában sem gyenge hajtóerő, az elemi életösztön mellé pluszmotivációként még betársul a bosszúvágy, az adaptálók támaszkodhatnak a sokszor eltemetett, de mindig megújuló westernhagyományra, a tájra, amelynek hatalmas léptékei már önmagukban is sokat elmondanak arról, hol itt a helye a törpe humán fajnak, kívánhatunk-e többet? Talán csak azt, hogy kerüljék a túlspilázást és Hollywood átkát, a tutira menést. Ez most nem jött össze.

Alejandro González Iñárritut, a túlspilázás Mozartját választották rendezőnek (sajnos még a forgatókönyvet is rábízták), a főszerepet meg DiCaprio kapta. (Ezúton kérjük a t. akadémiát, hogy adjanak már egy Oscart Leónak, mert addig nem lesz nyugtunk. Teljesítette azt a lehetetlen küldetést, hogy tinibálványból tömegek képzeletét megragadó, jelentős felnőtt színész lett, de lassan rámegy a renoméja a díjért veszkődő hülye presztízsfilmekre.) A nagyon nagyot akarás nem tett jót
A visszatérőnek. A grizzlymarcang kiindulópontja a történetnek, ami éppen arról szól, hogy lehet ebből felállni, de az alkotókat nem ez érdekli, nekik túl hamar jön, és azt tekintik feladatuknak, hogy a korai tetőfok után még hátralévő két órában újabb és újabb borzalmakkal fenntartsák a feszültséget. Akár a hitelesség vagy a szimpla hihetőség rovására is. A prémvadászok természetesen nem télvíz idején indulnak északra, az ominózus medvetámadás augusztus végén történik, s Glass is azért lett nagy túlélő, mert észnél van: ugyan fűti a megtorlás vágya, de felmérve a helyzetét a taktikai visszavonulás mellett dönt. S bár többször is vízbe kerül jártában-keltében, nem kripliként, seblázasan dobálja a jeges áradat (nehéz medvebundában), hogy aztán fitten és szárazon lássuk viszont. És ez még nem is a leghajmeresztőbb kaland. Úgy öt-tíz percenként kapunk egy mutatós nagytotált tájszépséggel, de ezeknek sokszor semmi kapcsolatuk a konkrét helyszínnel, és az idő múlásával sem vagyunk tisztában, miközben a regény ebben is remekel: végig pontosan tudjuk, mikor és hol járunk, látjuk magunk előtt a vidéket flórájával, faunájával, őslakóival. Punke munkája több tekintetben a Hideghegyre emlékeztet, amelyben szintén egy magányos sebesült tart konokul a célja felé, ezer veszély között.

Nem állítom, hogy a filmnek nincsenek erényei és nem érdemes megnézni, de a regénnyel való összehasonlításból elég rosszul jön ki. Hiába vannak jó és erős jelenetek, hiába az intenzív színészi jelenlét, a lenyűgöző fényképezés, a nagyszerű zene, ha Iñárritu mindenáron valami életnél nagyobbat akart kicsikarni egy történetből, amely előtt a maga nyers valójában szájtátva állnánk.

A filmet az InterCom forgalmazza, a bemutató napja: január 14. A könyvet a Könyvmolyképző adja ki, 304 oldalon, dr. Mátics Róbert fordításában, kartonáltan 2459 forintért, kemény fedéllel 3279-ért. A könyvpremier napja: január 15.

Neked ajánljuk