Állandóan ágyjelenetekben szerepeltem - Antonio Banderas színész

  • Nagy Elisabeth (Berlin)
  • 2005. november 3.

Film

Az igazi sztárt hollywoodi mérce szerint a sorozatsikerek teszik. Õ e tekintetben túltett pályatársain: nevéhez immár nemcsak a Kémkölykök és a Desperado-filmek sikere, de két Zorro-kaland is fűződik.

Az igazi sztárt hollywoodi mérce szerint a sorozatsikerek teszik. Õ e tekintetben túltett pályatársain: nevéhez immár nemcsak a Kémkölykök és a Desperado-filmek sikere, de két Zorro-kaland is fűződik.

*

Magyar Narancs: Nem fárasztó újra meg újra a latin szerető szerepe?

Antonio Banderas: Spanyolországban jóval többször kellett latin szeretőt játszanom. Kis túlzással állandóan ágyjelenetekben szerepeltem. Az Eredendő bűn kivételével ezek a szerepek Amerikában inkább elkerültek, a legkülönbözőbb karaktereket játszhattam Brian De Palma, Richard Donner vagy Robert Rodriguez filmjeiben. Persze butaság lenne azt állítani, hogy minden szerepem jó választás volt. Sok mindent elvállaltam, amit valószínűleg nem kellett volna. Ha úgy tetszik, ezekkel a szerepekkel a függetlenségemet vásároltam meg, hogy most már csakis azt csinálhassam, amihez kedvem van. Az egyik ilyen vágyam a rendezés: immár a második filmemen dolgozom. Spanyolországban fogjuk forgatni, s mint minden európai produkció, ez is kis pénzből, körülbelül 5 millió dollárból készül. A másik nagy szerelmem a Broadway. Egy éven át játszottam színpadon (a Nine című musicalben - a szerk.), és imádtam fellépni. Bármikor örömmel visszamennék.

MN: Sokáig úgy volt, hogy ön játssza Az operaház fantomja filmváltozatának főszerepét. Csalódott, hogy végül nem kapta meg a szerepet?

AB: Láttam a filmet; azt hiszem, inkább örülnöm kell, hogy nem én kaptam.

MN: Mi vonzza annyira a színházban?

AB: A filmezés hosszú folyamat, aminek egy színész sosem láthatja a végét. Sokszor nem vagy ura az alakításodnak. A te feladatod csupán az, hogy jelenetről jelenetre a legjobbat nyújtsad, a rendezőé pedig, hogy eldöntse, mi az, ami az alakításodból benne marad a filmben. De a színpadon te irányítasz, a teljesítményedet közvetlenül a közönség, és nem a vágó vagy a rendező bírálja el, ítéli meg. Minden ott dől el a színpadon. A legnehezebb egyébként az volt, hogy angolul, azaz nem az anyanyelvemen kellett egy több mint kétórás előadást végigjátszanom és -énekelnem.

MN: Mennyire érzi magáénak az angol nyelvet?

AB: Semennyire. Ha tetszik, ha nem, az akcentusom örökre megmarad. A spanyol az anyanyelvem, Spanyolországban nőttem fel, ott lettem színész, oda kötnek a gyökereim. Hivatalosan sem lettem amerikai, és nem is szándékozom az lenni.

MN: Mit szeret és mit nem Amerikában?

AB: Először is azt kellene tisztázni, mit is jelent Amerika. Bob Dylant vagy George Busht? Martin Luther Kinget vagy az apartheidet? A saját szülőföldemet is nehéz lenne fekete-fehérben lefesteni, hát még Amerikát. Sok mindent nagyra tartok Amerikában, és sok mindent elítélek. Szégyen és gyalázat például, amit a Bush-adminisztráció művel. Az amerikaiak és az irakiak is óriási árat fizetnek ezekért a döntéseiért. Tudom, hogy sokaknak nem tetszik az ilyen beszéd, de én ezt gondolom, és nem félek kimondani. Ha már nem mondhatom el szabadon, mi a véleményem, azt hiszem, akkor kell szednem a sátorfámat.

MN: Tartja a kapcsolatot Almodóvarral?

AB: Hogyne. Néhány évvel ezelőtt, amikor a Kötözz meg és ölelj! című filmünket kiadták DVD-n, készített is velem egy interjút, ami felkerült a lemez extrái közé. Furcsa volt 15 év elteltével a filmhez fűződő élményeimről beszélni. Aztán úgy három évvel ezelőtt úgy nézett ki, hogy egy francia írónő könyvéből rendez filmet velem és Penelope Cruzzal, végül azonban egy másik film mellett döntött. Nem tudom, hogy fogunk-e még együtt dolgozni. Mindketten sokat változtunk a közös munkák óta. Kilenc év alatt öt filmjében játszottam, és mondhatom, ez volt az egyik legizgalmasabb időszaka az életemnek.

(Fordította: Köves Gábor) Zorro legendája

Ez a Zorro korosztályilag lejjebb céloz, mint hét évvel ezelőtti elődje. A mutáló kamaszfantáziából kiskölyökfilm lett: bár fáradt mosolyú mutatványosaink (a Banderas-Zeta Jones páros) ugyanúgy állják a golyókat, mint fénykorukban, de odalett a romantikus bosszútörténet tétje, sehol egy Anthony Hopkins, és hiányoznak a mentor-tanítvány alapállás komikus ziccerei is. Az elmaradt izgalmakat egy kosztümös kibeszélőshow hivatott pótolni. A holdfényben fürdő hacienda asszonyi zsörtölődéstől hangos: a jó karban lévő Zorróné a legendás, ám túlterhelt családfő gyakori túlórái miatt sápítozik, és amikor ura a csemete osztályfőnökének nevét is elhibázza, fel is út, le is út: Zorro pakolni kénytelen, és albérletbe vonul. A gyerektartás és a féltékenység kérdéseit csak jó sokára zavarja meg az elhidegült párost újra egységbe kovácsoló világmegváltó virtus. A filmírók későn keltek: mire észbe kaptak, hogy nem az iskolatévét, hanem a kalandfilmes tábort kellene szolgálniuk, lányos zavarukban már csak az amerikai filmek főbohócát, az ősgonosz francia arisztokratát sikerült előrángatniuk a naftalinból. Nem mintha az eredetiként emlegetett Hopkins-Banderas-féle Zorro fenemód eredetire sikeredett volna, a '98-as darab azonban éppen vállalt és kellemes ódivatúsága miatt működött. A játékos westernmítosz feltámasztása remek alkalmat nyújtott a túlkoros rajongóknak egy kis időn túli matchboxtologatásra, a folytatás azonban már szigorúan a gyerekpiacra pozicionált termék. A skacok kajálni fogják, és az álmukat sem zavarja majd semmilyen véres otrombaság, a szülői kíséret viszont jogosan lesz morcos, hogy már megint elvették a játékszerét.

- köves -

A Fórum Hungary bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Szolzsenyicin megint vesztett, de halála után legalább elüldözni nem lehet

A Gulag szigetvilág olvasása közben lágerekkel álmodtam. Néha kiborultam, máskor lenyűgözött, mennyire sokféleképpen nagyszerű ez a kétezer oldal. Nehéz nem meglátni benne a szerző humanizmusának tragédiáját is: a Gulag emlékezetét, amiről főként miatta tudunk, éppen most törli el az orosz rendszer, miközben ismét magyarázni kell, ki az elkövető és ki az áldozat.

„Itt már nincs miről beszélni” – Közös éneklés a Kossuth téren

Beszédek, kiáltványok helyett énekszót hallhat, aki kilátogat a Kossuth térre vasárnap délután 1 és 3 óra között. A „Van hangunk” nőnapi akció szervezői szeretnék, ha március 8. nem csak egy szimbolikus gesztus lenne – közös éneklésre hívnak mindenkit, aki szerint a nők ügye nem díszlet, hanem társadalmi kérdés. Miklusicsák Alízt, a Dajer Alapítvány kurátorát kérdeztük az esemény részleteiről.

Ilyen az, amikor Zelenszkij mutogat Orbánra

Az ukrán elnök nem a magyaroknak üzent, amikor Orbánt fenyegette, hanem a saját szavazóinak, akik választ kérnek arra, miért nem harcolta még ki a pénzügyi mentőcsomagot az Európai Uniótól. De a magyar miniszterelnököt amúgy is Putyin ügynökének tartják az ukránok – így nem bánják, ha csúnyán beszélnek róla.

Tiborcz Istvánhoz köthető üzleti kör szerzett meg egy elárverezett belvárosi állami palotát

A korábban állami intézményeknek helyet adó V. kerületi paloták nagyléptékű kiárusításának részeként talált gazdára a Szabadság térhez közeli patinás épület: ki­kiáltási áron, 6,5 milliárdért kerülhet egy Tiborcz Istvánhoz köthető üzleti körhöz. Előzőleg a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egy kazah befektetőnek adott el egy értékes lipótvárosi palotát 5,6 milliárd forintos kikiáltási áron.

Nem elég német

Szigorúan véve nem életrajzi film ez az alkotás, minden fontosabb sorsfordulat benne van ugyan, de a rendező ambíciója nagyobb: újraértelmezné a Kafkáról kialakult, őt egyfajta komor vátesznek kijáró áhítattal megalkotott képet – az életművet nem átértékelve, hanem átélhető kontextusba helyezve.

Kinyíltak a hóvirágok

A gyerekek a fal felé fordították a lakásban azokat a fényképeket, amelyeken felnőttként láthatók. Vannak emlékeik abból az életükből, naggyá lett bútoraik, tárgyaik is folyton gondot okoznak nekik. Látták magukat a tükörben, megvan az élmény, ahogy elérhetetlenné válik a felső polc, de nehezükre esik az emlékezés.