Amikor a barátodat zacskóban hozzák haza, a háború már nem annyira szexi

  • - greff -
  • 2016. november 4.

Film

A Verzión futó dokumentumfilm a kelet-ukrajnai háborúban mutatja fel a képtelenül nagy távolságot valóság és propaganda között.

„Érszorító mindenkinél van?”

Háborús játékfilmek rendezői Terrence Malicktől Oliver Stone-ig ölni tudnának egy ennyire vészjósló mondatért, amely a létező Donyeck-medencében ténylegesen elhangzik egy valóságos orosz katona szájából 2015 nyarán, mielőtt társaival akcióba indulna az ukrán ellenség terepén. A nem éppen a tervek szerint alakuló bevetésből a huszonegy-két éves fiúk nagyjából felét nejlonzacskóban hozzák haza, de, mert a háború már csak ilyen, csupán azután, hogy két napig rágták a földön széjjelszóródott testüket a férgek. Ami megmarad belőlük, arra már a saját anyjuk sem könnyen ismer rá.

false

 

A háború úgynevezett izgalmaiból ennyi marad a valóságban: egy zacskó oszló hús meg a zokogó szülők a fejfánál. A nullánál is kevesebb. Az Oleg választása lefegyverző, rezignált precizitással képes bemutatni, hogy a háborús fikció az emberiség történetének egyik legkártékonyabb hazugsága, hiszen – többnyire szándékosan, néha önkéntelenül – olyan elemeket csatol a tárgyhoz, amelyeknek semmi keresnivalójuk nincs egy valóságos harcmezőn. A „mily dicső a hazáért halni” pátosza a harcok közvetlen közeléből elénk táruló képek szerint több fronton is mérgezi a falra celluxozott Putyin-fotó alatt gyülekező orosz önkénteseket: ez dől, persze az államilag kontrollált média propagandaműsoraiból, de ami még fontosabb és szomorúbb, a lelki támaszukul szolgáló anyanyelvi popzene is előszeretettel közvetíti nekik ezt a képet.

Ám itt jön az a fordulat, amellyel soha semmilyen elnyomó hatalom nem számol: ezek a fiatal fiúk, jöjjenek bármilyen mélyről (az egyikük Szibéria szívéből érkezik a régióba) egyáltalán nem hülyék. Határozott kézzel irányított agymosás ide, fegyverbarát nemzeti tradíciók oda, a film főhőseként mozgó Olegnek például mindössze két napjába telik, hogy pontosan átlássa az összes játékszabályt. A kelet-ukrajnai háború hazugságai, eszelőssége, brutalitása és elemi irracionalitása a maga nyers banalitásában tárul a szeme elé – ám ő mégis lehúz több mint egy évet a fronton. Elena Volochine és James Keogh nagyszerű filmjéből arra is megkapjuk a választ, hogy miért tesz így.

Cseppet sem leszünk vidámabbak tőle.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.