Régen várt találkozás valósult meg múlt vasárnap a Petőfi Csarnokban: az 1995-ben Versailles-ban alakult duó végre Budapesten is bemutatkozott élőben, egy főként az idén megjelent Love 2 című lemezre építő programmal. Jean-Beno”t Dunckel és Nicolas Godin a kilencvenes évek második felében és a nullás évtized elején az európai popliga élén menetelt, s bár ma már nem megkerülhetetlenek, azért még mindig van bennük annyi szufla, hogy a masszív slágerekkel nagyobb tömegeket mozgassanak meg. A kissé bágyadtan induló másfél órás koncerten nem hiányoztak a zenekar legismertebb alapvetései (Playground Love, Sexy Boy, Kelly Watch The Stars, How Does It Make You Feel?), így a végén afféle szolid katarzissal távozhattunk. Az Air billentyűs-énekes zeneszerzőjével a koncert előtt beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Az Air alapítása előtt Nicolas és te már együtt játszottatok az Orange-ban. Mit kell tudnunk arról a zenekarról?
Jean-Beno”t Dunckel: Abban az időszakban még elég naivak voltunk, és az az igazság, hogy egyáltalán nem voltunk jó zenekar. Volt néhány izgalmas pillanat, de nem volt benne semmi eredeti. Arra hasznos volt, hogy megtanuljuk az alapokat, de semmi több - elég unalmas banda volt.
MN: Az új lemez a korábbiakhoz képest sokkal inkább improvizatív lett - hallani, hogy közös jammelésekből születtek a számok. Annak köszönhető ez, hogy otthon, saját stúdióban vettétek fel a dalokat?
JBD: Igen, mindenképpen. Ez egy új kaland volt nekünk, egy teljesen más út. Sokkal izgalmasabb, ha megszokott körülmények között vesszük fel a dalokat, mert szó szerint otthonos környezetben vagyunk, minden hangszert és felszerelést jól ismerünk. Ráadásul sokszor fordult elő, hogy áthívtunk haverokat, barátokat, barátnőket, hogy együtt zenéljenek velünk - ez nagyon fontos volt.
MN: Egy elég jól ismert zenész, Joey Waronker (az R.E.M., a Smashing Pumpkins és Beck korábbi dobosa) játszott veletek az új számok nagy részében. Mivel tudott hozzájárulni a zenéhez?
JBD: Fontos hatás volt az új lemez felvételeinél, hogy amikor elkezdtük felvenni a Love 2-t, éppen egy elég hosszú turné végén voltunk: úgy akartuk rögzíteni a számokat, hogy visszaadjunk valamit a koncertek energiájából. Nem az volt a felállás, hogy leültem, és megírtam a témákat, mint korábban, hanem hívtunk vendégzenészeket is. Joey játszott velünk a 2008-as őszi turnénkon, szóval megkértük, hogy a lemezen is játsszon. Sokat zenéltünk vele, és nemcsak dobolt, hanem más hangszereken is közreműködött a számokban. Az volt a koncepció a felvételeknél, mint Charlotte Gainsbourg 5:55 című lemezénél, amin közreműködtünk: minél többet, minél szabadabban együtt játszani. Amikor zenét hallgatsz, legyen az bármilyen zene, azonnal kihallani, hogyan született: egyvalaki írta-e, vagy közös zenélés eredménye. Az utóbbi szerintem sokkal jobban működik, egész egyszerűen jobban szól. Ennek az együttjátszásnak köszönhető, hogy az új albumon nagyobb szerepet kapott az improvizáció. Voltaképp majdnem minden új számunk improvizációból jön. Aztán a dalok a saját útjukon haladnak, majd egyszer csak találkoznak velünk, és azzal, amit elképzeltünk róluk. Azt szoktam mondani, hogy amikor baleset éri a számokat, nagyjából akkor születnek meg nálunk a dalok.
MN: Sok vendégénekes szerepel az Air-lemezeken. Általában hogyan választjátok ki, hogy kivel dolgoztok együtt?
JBD: Elég egyszerűen: nagyon sok barátunk van, sok zenésszel vagyunk jóban, és hívjuk őket vendégeskedni, énekelni, zenélni. A Playground Love című számunkra például egészen véletlenül került ének: Thomas Mars, a Phoenix énekese épp ott volt a stúdióban, amikor rögzítettük a dalt (amely a Sofia Coppola rendezte Öngyilkos szüzek betétdala volt - H. M.).
MN: 2003-ban volt egy érdekes projektetek: Alessandro Baricco műveihez írtatok zenét. Milyen volt kötött szövegekkel dolgozni?
JBD: Már korábban is csináltunk vele multimédiás projekteket különböző színházakban - ezek az esték számunkra főleg az improvizációról szóltak: Baricco élőben felolvasott szövegeire zenéltünk rá. Annyira jól éreztük magunkat együtt, hogy mindenképpen lemezre szerettük volna venni. Alessandro művei elég minimalista, egyúttal sűrű elbeszélések, ezért pont alkalmasak arra, hogy összehozzuk a zenével. Elhívtuk őt a stúdióba, felolvasta a műveit, mi pedig aláfestettük a zenével, és ez lett a City Reading - Tre Storie Western.
MN: 2006-ban megjelent egy szólólemezed Darkel címmel, de nem annyira rugaszkodtál el az Airre jellemző atmoszférától.
JBD: Arról volt szó, hogy összegyűlt pár szám a stúdióban, és ezeknél valahogy azt éreztem, hogy jobban működnének egy különálló lemezen, mint az Airben. Nem az volt a szándék, hogy eltávolodjak az Air zenéjétől: egyszerűen én ilyen zenét tudok csinálni, ez jön belőlem. Egyébként készen van még egy lemezanyagnyi szólómunkám, csak nem érek rá foglalkozni vele, mert most a turné a legfontosabb.
MN: A mai francia popzenekarok közül hallgatod valamelyiket?
JBD: Nem igazán. Néha egy kis Phoenixet hallgatok, vagy Sebastian Tellier-t. Az új Charlotte Gains-bourg-lemezbe belefüleltem (ez majd csak januárban jelenik meg, IRM címmel - H. M.), csak még nem volt rá időm, hogy rendesen végighallgassam.
MN: És most, a turné közben írtok új számokat a következő lemezre?
JBD: Igen, van néhány új számunk készen, de még nem vettük fel őket, majd a turné után kezdünk el agyalni a következő lemezen. Olyanok a dalok nekünk, mint a növények: otthon tartjuk, neveljük, gondozzuk őket, de nem kapkodunk semmivel: megvárjuk, amíg teljesen kinőnek a talajból, virágot hajtanak. Várunk addig, amíg a dal megtalálja önmagát.
