Interjú

"Ésszerű döntés volt"

Gryllus Dorka színésznő, énekesnő

  • Sisso
  • 2009. december 17.

Film

Alternatív zenekarokban énekelt a kilencvenes években, a Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után Kaposvárra szerződött, majd főképp filmezett. Az Érzékek iskolája című film megalapozta az ismertségét, a Dallas Pashamende meghozta a szakmai elismerést, aztán Rolf Schübel német rendező ösztönzésére Berlinbe ment. Azóta ott él, de néha Magyarországon is dolgozik. A közelmúltban épp itthon járt pár napra egy filmszinkron miatt, akkor beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Van egy magyar színésznőnk, akiről nyugodtan elmondhatjuk, hogy világpolgár, és akit persze állandóan a köztes létről kérdeznek. Milyen érzésekkel térsz haza a rövid időkre?

Gryllus Dorka: Most már könnyebb, eleinte nagyobb stressz volt hazajönni, emocionálisan és fizikailag is. Sokkal több embert ismerek Budapesten, és egy végeláthatatlan maraton a hazajövetelem. Amit 365 napban élnék, azt megpróbálom letudni pár hónap alatt. Nem hoztam határozott döntést arról, hogy most hol élek, kétlakinak érzem magam. Ezeken itthon mindig sokat gondolkodom, Berlinben meg nincs rá időm. Ott simán vannak olyan napok, amikor egyedül vagyok, és ezt szeretem, tudok fel-alá járkálni a városban napokig, anélkül, hogy bárkivel találkoznék.

MN: Elég nagy családod van, ráadásul művészfamília. A velük kapcsolatos eseményekre haza szoktál jönni? Például édesapád, Gryllus Vilmos zenekarának, a Kalákának a 40. születésnapi bulijára?

GD: Születésnapokra általában hazajövök, de most erre a koncertre a MűPába nem tudok sajnos, mert forgatok. De mindig tudjuk ám, mit csinál a másik, és akár egy órára is találkozunk a reptéren vagy a pályaudvaron. Amikor például a tesóm, Sámuel jött haza Amerikából, kimentünk hárman Bécsbe, hogy a reptérről bevigyük a Zeneakadémiára. Mindent megteszünk, hogy lássuk egymást, de mindenki dolgozik, úgyhogy nincsen probléma belőle, vagy sértődés, ha nem ér rá valaki.

MN: Most milyen szinkronmunka miatt jöttél haza?

GD: Magamat szinkronizálom németről magyarra. Pejó Róbert, akivel a Dallas Pashamendét is forgattam, rendezett egy új filmet, Látogatás címmel. Tavasszal forgattuk a Velencei-tónál, svájci-osztrák-magyar koprodukció: két osztrák, egy svájci színész és én - két házaspár egy vidámnak induló húsvéti hétvégén. Magyar szereplő még a filmben Nyári Oszkár. A filmszemlén lesz a bemutatója.

MN: Nagyon sok filmben játszottál már. Melyek a legfontosabbak?

GD: Egyik legfontosabb természetesen a Dallas Pashamende, arra kaptam a díjat a szemlén, és az alapján lettem aztán Shooting Star a Berlinalén, majd kaptam még érte másik két díjat egy portugál és egy moszkvai fesztiválon. Az első jelentős film viszont az Érzékek iskolája, az abszolút főszerep - az volt, amiben megismertek az emberek. Aztán az Irina Palm című, ami az első nemzetközi siker volt. Volt még sok, amit nagyon szerettem, és majd meglátjuk, hogy az újabb filmeknek milyen fogadtatásuk lesz.

MN: Berlinben tévéfilmekben is játszol. Ismert vagy Németországban emiatt?

GD: Egyáltalán nem. Ott sokkal több csatorna van. Ha nálunk valaki bekerül egy szappanoperába, akkor azonnal mindenki megismeri az utcán, ott meg nem. Most egy kétrészes tévéfilmben forgatok: egy család igaz története; a második világháborúban és utána játszódik.

MN: Hogyan kerülsz be egy ilyen filmbe?

GD: Ez is teljesen másképp megy, mint Budapesten. Nálunk általában mindenki ismer mindenkit. Németország nagyobb, hivatalosabban zajlik az egész. Vannak castingok is, de van, hogy csak megnézik a DVD-det, és az alapján megkapsz egy szerepet. Ehhez a szerephez kétszer is el kellett mennem castingra. Az egész rendszer máshogy működik. Mondtam, hogy ott eleve nagyon sok tévéfilm van, számos krimisorozat például, nagyon sok színész kell hozzá. Játszottam a Tetthelyben is, egyik részében török ügyvédnőt, egy másikban meg egy kémet, aki zongoratanárnőnek adja ki magát.

MN: Akkor vége a szexistennőimázsnak? Panaszoltad, hogy a nagy filmekben mindig erre találnak meg. Az Irina Palmban viszont szexuálisan kiszolgáltatott nőt játszol.

GD: Az Irina Palmban a téma a szexuális munka, de a karakternek semmi köze az erotikához, olyan nőt alakítok, aki a peepshow-ban ugyanolyan munkát végez, mintha borítékokat pecsételne reggeltől estig. A múltkor kérdezte valaki Berlinben, hogy miért van minden magyar filmben egy szexjelenet. Mondtam, hogy nem tudom, de úgy látszik, ezt szeretik a magyar rendezők. Ez csupán egy színészi feladat ám. Nem is szeretek erről beszélni, mert kreált dolog. Sokkal nagyobb feneket kerítenek ennek, mint kellene.

MN: Azt sejtem, hogy a bulvártól rosszul vagy. Megviselt, mielőtt elmentél, hogy tele voltak veled a pletykalapok?

GD: Az túlzás, hogy rosszul vagyok tőle, része a rendszernek, amiben mozgok, de jobban szeretem, ha a munkámmal foglalkoznak, és nem a hálószobámmal. Úgy fogalmaznék, hogy mielőtt elmentem, ez nekem már valóban nem volt kellemes. Berlinben meg senkit nem érdekel, hogy mit csinálok a magánéletben, és ettől jól érzem magam. Magyarországon nem volt munkám, az életem sem volt vicces, és úgy tűnt, hogy Berlinben tudnék dolgozni - ennyi. Ésszerű döntés volt.

MN: Tudom, hogy néha ma is játszol színházban, de nem hiányzik a folyamatossága?

GD: Bodó Viktor dolgozott kinn, az ő darabjában játszottam, meg januárban Pesten fogok játszani a Pinceszínházban, a Varsói melódiában, amit anyukám, Kőváry Katalin rendez. Eddig soha nem dolgoztunk együtt, kicsit izgulok. Színházban magyarul jobban tudok azért játszani, hiszen a nyelv inkább a birtokomban van, de jobban érdekel most a film: ez a fő indok, amiért Berlinben élek. Haza is forgatni jövök inkább, most nyáron az Igazából apa című komédiában is játszottam, Novák Emil filmjében.

MN: A színészi fejlődés szempontjából mi a különbség a kettő között számodra?

GD: Én jobban tudok működni filmen. Érzek nosztalgiát persze a színház iránt, időnként jólesik, azért mégis öt évet voltam Kaposváron. Nagyon sokat tanultam ott, Babarczy tanár úr azon kevesek közé tartozott, akik színházigazgatóként neveltek egy színészt, nem pedig használták, és azt mondta, hogy ha még nem elég izmos, akkor erősödjön. Nem olyan feladatokat adott, ami evidens, hanem ami kihívás, ahol látszott, hogy ha nem is fogom tökéletesre megcsinálni, mégis fejlődöm.

MN: A társulatban létezés érzése sem hiányzik?

GD: A film nem egy közös élet, az biztos. Néha eszembe jut, hogy de jó volt bemenni a büfébe, érezni, hogy tartozol valahova, de közben azért szeretem, hogy nekem senki nem mondja meg, mit csináljak.

MN: A film- vagy tévéfilmrendezők sem?

GD: De nekik nincsen teljhatalmuk fölöttem, és ha azt mondanám, hogy egy hónapig nem dolgozom, akkor sincs gond. A társulat egy üzem, szeptembertől májusig beosztják az embert, a film meg maximum pár hónap egyhuzamban. Egyfelől jó alkotóközösségben lenni, másfelől olyan ember vagyok, aki szereti folyamatosan az új arcokat, új impulzusokat maga körül. Nagyon kevés ember van, akit mindennap szeretnék látni. A társulatérzést Berlinben a Rotfront zenekar adja nekem, amiben néha énekelek.

MN: Hogyan bírod beleszorítani az életedbe az énekesi karriert is?

GD: Zenészcsaládból jövök, így nőttem fel, a zenéléssel. De az énekesi karriert teljesen csak úgy lehetne csinálni, ha lemondanék a színésziről, azt meg nem tudok. Egyébként a legújabb német filmben is egy énekesnőt játszom, egy orosz származású operaénekesnőt, és komoly énekórákat veszek. Aztán majd meglátjuk, tudok-e énekelni a filmben, vagy playback lesz. Nemcsak operát, hanem orosz akcentust is tanulok emiatt. Ott a filmszerepre is komoly felkészülés van, mert az egy külön szakma.

MN: Érdekes dolog lehet a többnyelvűség a színészetben.

GD: Hát, meghatározza a karakteremet az akcentus, ahogy az is, hogy hány centi vagyok és milyen a hajam. Olyan szerepekre kérnek fel, amikbe ez belefér.

MN: Milyen egy világsztárral dolgozni, például Marianne Faithfullal?

GD: Nagyon jó volt vele. Nekem nem volt tinikori idolom, nem sokat tudtam róla, és amikor megkaptam a szerepet, azt gondoltam, hogy nem is hergelem bele magam, hogy ő kicsoda. Jobb, ha partnerként tudok nézni rá, és nem úgy fogok vele viselkedni, mint egy világhírű énekesnővel. Nagy léptékben létező művész, nem játszott még olyan sokat, de mondta, hogy szeretett volna színésznő lenni. Nekem nagyon könnyű volt vele. Az a tapasztalatom, hogy az igazán nagyok nem hisztiznek. Persze egy ilyen emberen sokkal nagyobb nyomás van, mint rajtam, bizonyos helyzetekben sokkal hamarabb beparázik, mert rosszak a tapasztalatai. Láttam például, hogy amikor kimentünk az utcára, és nem volt ott a Marianne taxija, felrakta a napszemüvegét, és elkezdett feszültté válni. Gondolom, nem akarta, hogy odamenjenek hozzá az emberek.

MN: Szakmai karrieren kívül más tervek Berlinben? Végleges letelepedés?

GD: Jaj, nem tudok erre válaszolni, lehet, hogy holnap összeomlik az egész német filmipar, ki tudja, meddig lesz munkám, nem nagyon van értelme hosszú távon tervezni, most örülök, hogy ott vagyok, aztán lehet, hogy egyszer csak hazajövök. Tovább már nem hiszem, hogy megyek, mondjuk New Yorkba, mert ahhoz öreg vagyok. Most az van, hogy ha akad magyar és német munka is, akkor elégedett vagyok.

MN: Budapesten épp feléledőben van az egykori zenei underground iránti nosztalgia. Van saját képed magadról ebben?

GD: Már nem nagyon ismerem az itteni terepeket. A Rotfronttal felléptem az A38-on, és sokan voltak, az szuper érzés volt. Jöttek a régi ismerősök meg az újak is. A zenélés egyébként annak is a folytatása, a Wahorn Simonnal az utcán találkoztam Berlinben, és akkor hívott meg énekelni a zenekarába. 't abból az időből ismerem Szentendréről, amikor az Ef Zámbó HDB-ben énekeltem. Talán velük is játszott, de a Batu Kármenben basszusgitározott, az biztos. Az egész Rotfront meg a Café Burger Berlinben, ami a törzshelyünk, egy az egyben Tilos az Á-fíling. Kelet-európai alternatív hely, egy régi kelet-berlini kocsma, ami ugyanúgy maradt vagy negyven éve. Talán nálunk is van még ilyesmi, de ha a helyek többet is változnak itt, az emberek ugyanazok. Tulajdonképpen régen is úgy volt, hogy nekem az volt a pörgés, amikor énekelhettem. Ritkán indultam neki az éjszakának csak úgy, és ez így maradt a mai napig.

MN: Akkor Berlinben jobban él Budapest, mint Budapesten? Ajánlod a barátaidnak, hogy menjenek?

GD: Mindenkinek ajánlanám. De egy dolog nagyon hiányzik, hogy valaki kijöjjön, és nyisson egy magyar éttermet. Egy állandó vendég biztos lenne: én. Néha főzök egy babfőzeléket, de nagyon hiányzik az itthoni kaja. Ha hazajövök, akkor zabálok, túrós csuszát, halászlevet, mindent, mert ebből kinn semmi nincs.

Neked ajánljuk