"Sohasem leszek székely" - Peter Strickland filmrendező

  • Szabó Ágnes
  • 2009. december 17.

Film

Egy outsider az ígéret földjén... Az idei Berlinalén a Varga Katalin című filmballada volt a versenyprogram "egyetlen magyar" résztvevője. A brit-román-magyar koprodukcióban készült alkotás Székelyföldön forgott, magyar operatőrrel (Győri Márk), és az utómunkák is itthon zajlottak (R. D. I. Sound Design) magyar vágóval (Fekete Mátyás). A rendező családi örökségét ölte élete filmálmába, amit hangmérnöki teljesítményéért akkor Ezüst Medvével jutalmaztak. Szombaton viszont Bochumból hozta el az Európai Filmakadémia első filmes rendezőknek járó Európai Felfedezés-díját.

Magyar Narancs: Teljesen kívülállóként honnan jött az a teljesen őrült ötleted, hogy a családi örökséget (görög nagybácsi + nyolcmillió forint) egy filmre költöd?

Peter Strickland: Lehet, hogy technikailag nem minősülök filmesnek, mert a pénz, amit valaha kerestem, sohasem a filmkészítésből, hanem főleg angoltanításból származott, de mióta az eszemet tudom, tele volt a fejem filmötletekkel. 1992-ben csatlakoztam szülővárosomban egy amatőr színjátszó társulathoz, ahol rengeteget tanultam a színészetről és a rendezésről, pont az amatörizmus által, hiszen nem ebből éltünk, egyszerűen csak jól éreztük magunkat. Aztán azt éreztem, hogy mennem kell innen, tovább. Filmes iskolára nem tellett, így elkezdtem a spórolt pénzemből háromperceseket gyártani, és eközben megtanultam az alkotói fegyelmet. 95-ben már kész volt az első rövidfilmem 16 mm-re, aztán jött a következő 2002-ben. Nappal dolgoztam és pénzt kerestem, este meg írtam és gyártottam a filmjeimet. Bár ezekről a kutya nem hallott, a magam számára már a Varga Katalin előtt is filmes voltam. Egy egész évtizedet töltöttem azzal, hogy különböző alapítványokhoz pályáztam a forgatókönyveimmel és a filmötleteimmel, aztán vártam, hogy értesítsenek, általában így: "Köszi, tök jó, de nem támogatjuk." De a legtöbbször még ez sem történt meg, én telefonálgattam utánuk, hogy akkor most kellek-e vagy sem. A családom nem szegény, átlagos népeknek számítunk, de ez nem elég ahhoz, hogy megfinanszírozzak magamnak egy filmet. Aztán mikor meghalt a nagybátyám, és megörököltem a pénzt, két lehetőségem volt: veszek végre egy lakást, és élem nyugalmas, kényelmes életemet, vagy megcsinálom a Varga Katalint. Két év huzavona után azt mondtam magamnak: "Oké, ha most veszel egy házat, és szép kényelemben megöregszel, akkor mi van? Ha visszanézel, azt fogod gondolni, hogy rendicsek, eltelt valahogy az élet, csak épp az álmodat nem valósítottad meg." Tehát vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem a filmet.

MN: A forgatókönyv ekkor már kész volt? Hol tartott benned a film, amikorra eldőlt, hogy megcsinálod?

PS: Igen, kész volt a forgatókönyv, és az is biztossá vált, hogy Angliában nem fogok tudni elkezdeni forgatni, egyrészt az anyagiak miatt, másrészt Tarkovszkij és Tarr Béla filmjei hatására helyszínként kizárólag Kelet-Közép-Európa és az ottani hegyek lebegtek a szemem előtt. Sőt, az idő előrehaladtával egyre biztosabbá vált, hogy a helyszínből nem engedek, a sztori bármi lehet, de az elképzelt forgatási helyszín csakis a Kárpátokban létezik. Makacsságom nyilván egy sor újabb megoldandó probléma elé állított, hiszen angolként kívülálló voltam és vagyok, sohasem leszek székely, hisz nem oda születtem. De rájöttem, hogy ez amennyire hátrány, annyira előny is, hiszen sokkal jobban érzékeltem a jellemeket, jellemük eltérőségét és emberi viszonyaikat, mintha belül lennék.

MN: Azért ez egy ballada esetében felveti a nyelvi hitelesség kérdését. Hacsak még a nyelvit...

PS: Mindenképpen. Másfél évet szántam rá, hogy ismerkedjem az ottani emberekkel, és hogy az eredetileg angolul írt forgatókönyv megszólaljon magyarul, és belesimuljon a környezetbe. Akkor Budapesten éltem, így a forgatókönyvnek burzsoá, pesti íze volt, ezt kellett székelyesíteni, mert akkor már biztos voltam benne, hogy Katalint Péter Hildával akarom eljátszatni.

MN: Mennyiben magyar, román vagy angol a film?

PS: Jaj, ezt utálom! Ez egy film, és nem az Eurovíziós Dalfesztivál, ahol egy ország színeit képviseljük. Nem én vagyok az első és egyetlen rendező, aki koprodukcióban dolgozik. Mindegyik és egyik sem, ez az én fejemben lévő világ. A filmezés jövője amúgy a koprodukció, főleg Európában, ahol egyre inkább átjárhatók lesznek a határok. Én mint angol szeretem például, ha külföldiek jönnek hozzánk dolgozni, mert olyan ízeket hoznak magukkal, és fűszerezik vele a filmjüket, ami itt nincs meg. Számos külföldi, például magyar rendezőnek is egyszerűen más a térről alkotott fogalma, és ebből születnek olyan mesterművek, mint a Sátántangó vagy a Szindbád.

MN: Hogy érezted magad álmaid megvalósulásának küszöbén?

PS: Hihetetlenül boldog voltam, hiszen 31 évesen végre életemben először azt csináltam, amit szeretek. A húszas éveim Angliában azzal teltek, hogy mindenki lúzernek tartott és kinevetett, végtelenül dühös voltam, de ez a düh még jól is jött, mert végre azt mondhattam, hogy kapjátok be! Rohadtul büszke voltam rá, hogy jövök a semmiből, egy angliai kisvárosból, és Erdélyben megcsinálom életem álmát, nulla kapcsolat vagy hátszél nélkül. Aztán felébredtem az álomból, mert a forgatásra a nyolcmillió villámgyorsan elfogyott, és a vágásra már nem maradt pénzem.

MN: Ilyenkor mi van?

PS: Mindenkit kifizettem, mindenki hazament, vissza a saját dolgaihoz, én meg vártam, mikor lesz megint pénzem, hogy befejezzem. A Varga Katalin két és fél évet állt dobozban, és volt úgy, hogy nyolc hónapig hozzá sem tudtam nyúlni, mert nem volt pénzem. Aztán egy román producer, Tudor Giurgiu segítségével megvágtuk, már csak a hang meg a szín nem volt javítva, de gyakorlatilag kész volt. Utána elküldtem két fesztiválra (Pozsonyba és Szarajevóba), de nem válogatták be. Majdnem belehaltam, de itt feladtam, azt éreztem, itt a vége. Az újságokban egy rendező sem mesél soha arról, hogy a filmcsinálás dzsungelharc, és nem feltétlenül a kaland értelmében, hogy milyen érzés, mikor fekszel egyedül a hálószobádban egy fillér nélkül, és nem tudod, hogyan tovább.

MN: Aztán csiribí-csiribá, Berlinben termettél, szügyig a versenyprogramban.

PS: Persze. Tök véletlenül találkoztunk valami bárban egy francia producerrel, aki beleszeretett a filmbe, s ő forszírozta, hogy benyomja a versenyszekcióba, és sikerült is neki. Tavaly, röviddel karácsony előtt személyesen Kosslik, a Berlinale igazgatója hívta fel, hogy beválogatták a filmet a versenybe. Így utólag úgy gondolom, hogy az első filmnél harminc százalék múlik a tehetségeden és hetven a szerencséden, a következőnél talán fordítva lesz, ki tudja.

MN: Berlinben a hangtechnikát jutalmazták. Gondoltad volna, hogy a film hangzása, effektjei ennyire különlegesek?

PS: Dehogy. Nem volt ez tudatosan átgondolva, vágáskor és keveréskor érzésből mondtuk, hogy akkor itt most ebből többet, ezt így, ezt halkabban, hosszabban stb., így jött létre a hangzás. 2004-ben, még az előkészítési szakaszban sokat jártuk a természetet, és rögzítettünk különböző állathangokat, madarakat vagy a tücsköket, de nem gondoltuk, hogy ez annyira különleges volna. Talán máshogy használtuk a hangot, mint általában. A hang a legtöbb filmben csak háttérként szolgál, aláhúz valamit. Mi a háttérből előrehoztuk, van olyan jelenet, mint például a csónakázás a Gyilkos-tavon, ahol a természet hangjai, a szél mindent elmondanak a két emberről anélkül, hogy megszólalnának. A végén kellett egy bagolyhang, de nem tudtunk megfelelőt felvenni. Londonban mentem el a British Librarybe, ott meg lehet vásárolni vadon élő állatok rögzített hangját. 27 fontot fizettem a megfelelő bagoly hangjáért, amiről kiderült, hogy egy cserépfalui bagoly hangja.

MN: És mi történt Berlin óta?

PS: Berlinben nem voltam jól, nagyon furcsa volt, és hihetetlen is egyben, hogy tíz évig vársz valamire, ami aztán tényleg megtörténik, ez sokkos állapotot idéz elő, ami nehezen feldolgozható. Sok forgalmazó jelentkezett, Berlin kinyitott olyan kapukat, amik addig zárva voltak. A siker ellenére azért azt tudomásul kell venni, hogy a filmipar nem úgy működik, mint a 70-es, 80-as években. Akkor, ha volt egy sikeres első filmed, életed végéig csinálhattad tovább, mert bíztak benned. Ma már annyian készítenek filmet, hogy minden egyes filmmel újra kell bizonyítanod, kvázi minden film az első filmed.

MN: Berlinben még azt mondtad, soha többet filmet, egyszerű, hétköznapi életet szeretnél, házzal, gyerekekkel.

PS: Soha ne mondd, hogy soha! Azóta sincs se házam, se autóm, bár jó volna. Most filmeket írok, amik egyszer a saját filmjeim lesznek. 17 év óta először kapom olyan dologért a fizetésemet, amit szeretek csinálni. Író lettem - pedig korábban is írtam, mégsem voltam író.

Szabó Ágnes

Varga Katalin

Szőts István földjén, a sejtelmes és baljós havasokban járunk, a talpalávalót most is a természet szolgáltatja, s a balladai dramaturgia még Arany Jánost is ide idézi. Varga Katalint kétszer alázzák porig: először, amikor megerőszakolják, másodszor, amikor tíz év múltán kiderül, hogy fia nem a hitvesi ágy, hanem az erőszak gyümölcse, amiért a férje elkergeti őket. Nem hat már sem ész, sem szívbéli kérés, a falusi törvény és a sértett férfibüszkeség csak egy utat ismer: a minél messzebbet és az örökkét. A kitaszított elindul hát, elindul megkeresni minden bűnök forrását, egykori megrontóit, hogy bosszút álljon. Varga Katalin nem az a vérben forgó szemű bosszúálló, szája sem szór hangos átkot, Istent sem káromolja, felköti a kendőjét, fogja a batyuját, hamuban sült pogácsástul, mobiltelefonostul, és szemlesütve, a számkivetettek elszánásával és összes keservével csak anynyit mond: gyere fiam, menjünk! És mennek; persze oda, ahol a madár sem jár, fel a havasokba, Bélafalvára: ott lakoznak, majdan lakolnak a "gyilkosok". Katalin bosszúja először az éj leple alatt - cigányzene és tücsökciripelés ritmusára - sújt le; de szó szerint: egy nagy kővel szétveri áldozata fejét. Vagyis ki kinek itt az áldozata?

Aztán az asszony - immár tettétől megrendült gyilkosként - indul fiával és kis batyujával a másik megrontó keresésére. Rá már nem is tettleg, hanem a szó erejével támad... És a halál azt viszi, akit tán nem kéne.

A Varga Katalin a mai felhozatalból nem mérhető semmihez, és nem hasonlítható semmihez, a rendező ugyanis a legkevésbé sem akar "autentikus" lenni, ellenkezőleg: kívülállása már-már látványos. A végeredmény pedig egy népdalokra és a természet nagy csendjeire hangszerelt művészfilm, nem túlságosan művészfilmes stílusban, inkább valami (a film után is csak nehezen múló) primitív dühvel - ami távol esik a vásznon látható erőszak formáitól. Ez a film szinte lángol belül a maga megfejthetetlen titkaival, hőse, Varga Katalin pedig nyilván minden valaha megerőszakolt nő visszajáró példája. Kísértete.

Információink szerint a filmet Magyarországon Varga Katalin balladája címmel forgalmazza februártól a Filmklik.

Figyelmébe ajánljuk

Hol az ember?

A megfilmesíthetetlen könyvek megfilmesítésének korát éljük – ezek pedig nagyrészt sci-fik. Herbert Ross Dűnéjének sokszor nekifutottak, mire Denis Villeneuve szerzői húrokat pengető két blockbustere végre a tömegek igényeit is képes volt kielégíteni; Isaac Asimov Alapítványából az Apple készített immár második évadát taposó, csillogó űroperát – a Netflix pedig az elmúlt évek egyik legnagyobb sikerű, kultikus hard sci-fijébe, Liu Ce-hszin kínai író Hugo-díjas A háromtest-triló­giá­jába vágott bele.

Nem viccelnek

  • - minek -

Poptörténeti szempontból is kerek jubileumokkal teli lesz ez az év is – novemberben lesz negyven éve, hogy megjelent a The Jesus and Mary Chain első kislemeze, a melódiát irgalmatlan sípolásba és nyavalyatörős ritmusba rejtő Upside Down.

Elszáll a madárnő

„Én nem tudok, és nem is szeretek a képeimről beszélni. Amit el tudok mondani, azt csak színnel tudom elmondani. Képeimbe belefestettem az életem tragédiáit és örömeit. Ez volt az életem” – halljuk a művész vallomását a kiállítás első termében, a falra vetített 1977-es rövidfilm részleteként.

Aktivizmus színészekkel

  • Erdei Krisztina

Csoszó Gabriella aktivista fotós, töretlen kitartással vesz részt az ellenzéki tüntetéseken és osztja meg képeit azokkal, akik szeretnének mást is látni, mint amit a NER kínál.

Házasok hátrányban

  • Kiss Annamária

Középkorú házaspár egy protokollparti után vendégül lát egy fiatal párt egyetemi lakosztályuk teraszán, hajnali kettőkor. Az elején mit sem sejtenek arról, hogy ez lesz valamennyiük életének talán leghosszabb éjszakája.

Koponyalabirintus

Az alighanem legelismertebb, világirodalmi rangú kortárs román író, Mircea Cărtărescu 2015-ös nagyregénye rendkívüli, monstruózus mű. Kiszámíthatatlan, szabálytalan, megterhelő. Pedig látszatra nagyon is egyszerű, már-már banális helyzetből indul.

Messziről jött zeneszerző

A Tigris és sárkány és a Hős filmzeneszerzője hat éve már járt is nálunk, mégis bemutatásra szorul a magyar koncertlátogatók előtt. A hatvanhat éves, kínai származású komponistáról hídemberként szokás beszélgetni, aki a hagyományos kínai klasszikus zenét tömegekhez vitte el a nyugati világban.

Az ajánlat

Napi rendszeres fellépéseinek sorában Magyar Péter a múlt pénteken a Klubrádióban járt, ahol Bolgár György műsorában mindenféle kijelentéseket tett Ukrajnáról, illetve az ukrajnai háborúról.

A hegyi ember

Amikor 2018 februárjában Márki-Zay Péter az addig bevehetetlennek hitt Hódmezővásárhelyen, az akkoriban igen befolyásos Lázár János városában az időközi polgármester-választáson magabiztosan legyőzte fideszes ellenfelét, reálisnak tűnt, hogy mindez megismételhető „nagyban” is a tavaszi országgyűlési választásokon.

„Pályáznék, csak nem tudom, kivel”

Miért meghatározó egy társadalom számára a migrációról szóló vita? Hogyan változott a meg Berlin multikulturális közege? Saját történetei megírásáról és megrendezéseiről beszélgettünk, budapesti, román és berlini színházi előadásokról, de filmtervei is szóba kerültek. Kivel lehet itt azokra pályázni?

Pusztítás földön, vízen, levegőben

A magyarországi üvegházhatású gázkibocsátás csaknem háromszorosa került a levegőbe az ukrajnai háború első másfél évében. Óriási mértékű a vízszennyeződés, állatfajok kerültek a kipusztulás szélére. Oroszország akár fél évszázadra való természeti kárt okozott 2023 közepéig-végéig.

Alkotmányos vágy

A magyar mezőgazdaság tizenkét éve felel meg az Alaptörvénybe foglalt GMO-mentességnek, takarmányozáshoz tavaly is importálni kellett genetikailag módosított szóját. A hagyományos szója vetésterülete húsz éve alig változik itthon, pedig a szakértő szerint lehetne versenyezni az ukrán gazdákkal.