Amikor Sztupa és Troché kiálltak a rétre, nem tévesztették el a közepét. Csak álltak ott, mindentől egyenlő távolságra, a széles rét legkellősebb közepén. Először egy irányba néztek, s onnan fordultak - egyik jobbra, másik balra - egy teljes kört a sarkukon. Később egymásnak vetették a hátukat, mintha a rét két végén ellenséges hadak sorakoznának, akiknek minden lépését szemmel kell tartani. Ami azt illeti, mozogtak is holmi apró fekete pontocskák a szemhatáron. Előbb csak kevesen és élénken, majd ahogy telt az idő, az a felgyorsított örökkévalóság, úgy lettek egyre többen, s mozogtak mind lassabban. A végén már alig lehetett megkülönböztetni őket, mintha megálltak volna ők is, és csak a rét közepén tanyázókat figyelnék. De szó sem volt viszonosságról, hiszen Sztupa és Troché tekintete legtöbbször túl járt a látóhatáron, egyszerűen elnéztek a pontok fölött, amikor meg nem, nos, rendszerint a rét valamely közeli pontján akadt meg a szemük: egy fakószínű virágon, vagy a vívóállásba terpesztő tarackon. Ha szél sepert végig a réten, Trochét kapta szembe, a napfény Sztupát vakította. Egy kósza zápor is elkapta őket, hűsítőnek pont jó volt, s mintha a távolban gyülekezőket is megritkította volna: fenyegetőnek tűntek ugyan, de korántsem veszedelmesnek. Nem ludak gyűltek ott disznók ellen, hanem apró fekete pöttyök sorakoztak a talaj menti regiszterekben. Sztupa és Troché csak állt szinte mozdulatlanul, a fene sem tudta, hogy mi járatban, a fene sem tudta, hogy mióta, és arról sem volt fogalma senkinek, hogy meddig maradnak még. Ha a színes ingüket nem fújja, a hajukat nem borzolja a szél, akárki azt hihette volna róluk, hogy szobrok egy időként lassan körbeforduló talapzaton. Így ment ez hosszan, míg a madarak elmaradtak az égről, a virágok összecsukták a szirmaikat, csak a tarack állt még peckesen, hogy majd ő megmutatja, ki szúr vagy bök itt a legjobban. A zápor elállt rég, a szél is belefáradt, a nap lenyugodni készült. És akkor Troché váratlanul lehajolt. Mi pedig elkotródtunk a tévé elé.
Pénteken (11-én) este hét után a Duna elindít egy tizenhárom részes osztrák sorozatot, mondjuk a Guldenburgok mutációjának tűnik, éljen a félmúlt, meg a legendás magyar címadói lelemény: Ménes élet (hol külön, hol egyben) - nyilván nem leszek a rabja. A ViaSat3 kilenc után jön a Roninnal, ami ugyancsak a papa mozijának némileg áramvonalasított kiszerelése világsztárokkal a kilencvenes évek végiről, John Frankenheimer rendezésében.
Szombaton délután úszik a Dunán az erdei rém: Robin Hood kalandjai, 1938-ból. Este hét előtt igazi nosztalgiavonat, Házibuli a film+-on! Aki nem bírja végig, nyolc után válthat az egyesre: a Jóasszony, akiről egy város beszél nem más, mint Oscar Wilde Lady Windermere legyezője című darabjának filmváltozata, dettó világsztárokkal. A Duna még éjszakára is befigyel egy argentin filmmel: Egy szerencsés nap a címe. Aki abból indul ki, hogy az argentin film esetleg jobb, mint az argentin sorozat, nos, még reménykedhet. Én maradok az argentin cselsorozatnál.
Vasárnap Herzog Hajnali mentőakciója este fél tizenegy után a nemzeti főadón, de én még az este nyolckor kezdett műsort nyögöm. Az elveszett frigyláda fosztogatói c. korszakos jelentőségű remek a tv2-n lesz. Nálam simán lenyomja a leszálló ágban trojkázó Nyikita Mihalkov A szibériai borbélyát, aki ugyanekkor startol a Dunán. Az ifjú Donald Sutherland látható viszont valamivel ezután a csatornán az Alex csodaországban című múzeumi tárgy kockáin.
Hétfőn a létező szocializmus egyetlen vívmánya: műsorszünet.
Kedden a Duna végre már a nyolcvanas éveket tapossa a nyolcas Bergmannal: Fanny és Alexander.
Szerdán este nyolctól az MGM-en egy békebeli marhaságban Peter Sellers olasz bűnözőt alakít, akinek a húga sztár akar lenni: Egymillió karátos ötlet.
Csütörtökön True Lies - Két tűz között, amiben egy csávó azzal szédíti Schwarzi Jamie Lee Curtis nevű feleségét, hogy ő egy titkos ügynök, közben meg Schwarzi az, de titkolja. Nekem is van ám egymillió karátos ötletem: no tv!
